Nem szeretem magamban, hogy sokszor dilemmázok, és képtelen vagyok könnyen, gyorsan dönteni. Ki nem állhatom, hogy az energiaszintem folyton ingadozik, és vannak időszakok, amikor képtelen vagyok rávenni magam bármi értelmes dologra. Sokszor zavar, hogy nincs egy megbízható, fix jövedelmem, amire minden hónapban számíthatok. Mindannyiunknak vannak ilyen „nemszeretem” tulajdonságai, élethelyzetei. Mit kezdjünk velük, hogy ne őröljenek fel minket?

A múlt héten a dilemmázós énrészemmel szembesültem. Egyszerűen nem tudtam döntés hozni egy helyzetben, és ez nagyon nagy feszültséget okozott bennem. Pörögtem ezerrel, nem bírtam megnyugodni, mert feszített a megoldatlan szituáció.

Találkozás az énrészemmel

Szerencsére most is épp képzem magam – szomatodráma játékvezetőnek tanulok -, és a múlt héten szupervíziós foglalkozásokon voltam. Az egyik ilyenen azt a páros feladatot kaptuk, hogy állítsuk be a leginkább utált énrészünket, majd kapcsolódjunk vele. Megkértem a társamat, hogy testesítse meg a dilemmázós énemet. Beállítottam úgy, ahogy elképzelem: megkértem, hogy guggoljon, és jobbra-balra nézegessen. Miután megkérdeztem, hogy érzi magát ebben a helyzetben, legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy nagyon jól, mert sok mindent lát. Majd elkezdett ugrálni, mint egy nyuszi – vicces, hogy tényleg van egy kíváncsi törpenyulam. 🙂 Azt mondta, hogy őt minden érdekli, ezért ugrál mindenfelé, és nézeget körbe-körbe. Még az sem zavarja, ha nekimegy a falnak, mert tudja, hogy rengeteg másik út van még, amin elindulhat. Ezen a ponton egyértelműen magamra ismertem. Igen, ez is én vagyok! A kíváncsi, érdeklődő, aki szeretne sok mindent felfedezni a világban. Az is én vagyok, aki nem ijed meg, ha falnak ütközik, mert tudja, hogy rengeteg másik lehetősége van még (kos vagyok :)).

Nem is utállak annyira, sőt… !

Őszintén meglepődtem, milyen cuki is tud lenni az utált énrészem. Rájöttem, hogy azért dilemmázok annyit, mert nagyon sok minden érdekel, és néha nehezen választok két út közül. Amint erre ráismertem, jól megölelgettem, megszeretgettem az addig nem szeretett énrészemet, és biztosítottam arról, hogy szeretem, és tulajdonképpen úgy jó, ahogy van. Ha ő nem lenne, nem lenne ilyen érdekes, izgalmas, élményekkel teli az életem.

Az érzékenységem a legfőbb tanítóm

Ezen a héten egy újabb nemszeretem oldalammal szembesültem. Néha rám tör a rosszkedv, elveszítem az energiámat, az életkedvemet, és nem csinálok semmi hasznosat – ami miatt lelkifurdalásom szokott lenni. Eszembe jutott az a páros gyakorlat, amit a múlt héten csináltunk a szomatodrámán, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mi az, amit mégis szerethetek ebben a részemben? Nem kellett sokat várnom a válaszra. Tulajdonképpen ezt a bejegyzést is neki köszönhetem. Amikor rossz napjaim vannak, mindig elgondolkodom a miérteken, és kitalálok valamilyen stratégiát, amivel visszahozhatom a lelkes, élettel teli, kíváncsi énemet. Minden alkalommal rengeteget tanulok magamról, és erősebben jövök ki a gödörből, mint ahogy belementem.

Erről eszembe jut Pál Feri egyik híres mondata: „A mélypontjaim gyümölcse én vagyok.” Igen, nincs azzal baj, ha rossz napom van. Néha pont ez kell a fejlődéshez, egy magasabb szintre lépéshez. Vagy ahhoz, hogy megírjak egy blogbejegyzést arról, hogy még a legutáltabb részünkben is van valami végtelenül szeretetteli – és az a rész is Mi vagyunk!

Ha tetszett like-olj, és oszd meg az ismerőseiddel!
1
Facebook
SHARE
Google+
http://bodyandlife.hu/2016/08/04/mindennek-ket-oldala-van-hogyan-szeresd-meg-a-legutaltabb-enreszeidet
Twitter
LinkedIn