A múlt héten szomatoterapeuta képzésen voltam. Itt azt tanuljuk, hogyan használhatjuk egyéni terápiában a szomatodráma alapelveit. Ahogy mindig, most is egymáson gyakoroltuk a terápiás munkát. Azt már megszoktam, hogy minden szomatodráma játék után más emberként megyek haza, de most az egyéni terápiában is volt egy olyan élményem, ami az egész további életemre nagy hatással van.

Korábban írtam már arról, hogy időről időre rám tör egy energiahiányos állapot, amikor nincs kedvem semmihez, passzív vagyok, és nem is tudom rávenni magam bármilyen előremutató dologra. Egyrészt örülök annak, hogy most már nem kezdek heves önostorozásba, amikor beköszönt az energiavesztés, viszont érzem, hogy a beletörődés sem jó stratégia. A rövid terápiás folyamatunkban annak szerettem volna utánajárni, vajon honnan ered bennem ez az érzés. Miért jelentkezik időről időre ez a fáradt, kedvetlen, „mindenki hagyjon békén” –állapot?

Belevittem magam az érzésbe

A terapeutám arra kért, hogy hunyjam le a szemem, és vigyem bele magam ebbe az érzésbe itt és most. Éljem át, milyen, amikor azt akarom, hogy békén hagyjanak, és úgy érzem, nincs energiám belekezdeni a dolgokba. Meglepő módon egyáltalán nem volt rossz ez az érzés, sőt. Minden izmom ellazult, és határtalan belső béke töltötte el az egész lényemet. Bár éreztem már hasonlót, ilyen tisztán, áthatóan, a maga teljességében talán még soha nem éltem ezt át.

„Az előbb azt mondtad, hogy arra vágysz, hogy békén hagyjanak. Kik azok, akik ezt a békés állapotot megzavarhatják?” – hangzott a kérdés. Nem konkrét személy jelent meg a lelki szemeim előtt, hanem emberek egy csoportja, akik kiabáltak. Hát persze, a külvilág felől érkező elvárások zavarják meg folyton a belső békémet. Jön egy feladat, közeleg egy határidő, és én máris búcsút intek a belső békémnek. Elfeledkezem róla, mintha ott sem lenne. Persze vágyom rá, ezért keresek helyette valami hasonlót – a semmittevést,  a passzivitást – , de ez nagyon gyenge pótlék, mert ebben semmi békesség nincs.

Gyerekkori emlékek

Persze mint mindennek, ennek a gyökerei is gyerekkorban alakultak ki. Néhány kérdés után elém tárult egy kép, ami jellemző volt a gyerekkoromra. Amikor összevesztem a szüleimmel, mert valami rossz fát tettem a tűzre, sokszor csak arra vágytam, hogy elvonulhassak valami csendes kis zugba, ahol egyedül vagyok, és jól kibőghetem magam. Sajnos erre többnyire nem volt lehetőségem, mert mindig arra biztattak – a legnagyobb jó szándékból -, hogy ne menjek sehova, beszéljük meg a dolgokat. Persze én is erre vágytam, de előtte arra is nagy szükségem lett volna, hogy egy kicsit egyedül legyek, kiadjam magamból a rossz érzéseket, és megnyugodjak. Hiszen hogy is lehetne addig békét kötni, amíg tele vagyunk feszültséggel?  Most, a terápiás gyakorlatban ezt bepótolhattam. Kisírhattam magamból a rossz érzéseket, képzeletben találkozhattam a gyerekkori önmagammal – a belső gyermekemmel –, és biztosíthattam a támogatásomról.

Ekkor jöttem rá, hogy mi állt a „mindenki hagyjon békén” érzésem hátterében. Gyerekként nem menekülhettem el a feszültség elől a saját kis világomba, ahol megnyugodhattam volna. Ebből azt tanultam, meg, hogy ha belekerülök egy feszült helyzetbe, akkor onnan nincs menekvés, ezért inkább minden stresszforrást igyekeztem elkerülni. Innen jött a “mindenki hagyjon békén”-érzés. Csakhogy ez nem béke volt, hiszen nem éreztem jól magam a semmittevésben. Békét akartam, de nem jó helyen kerestem – azért, mert nem tudtam, hol van – legalábbis idáig. Most már tudom. Megtapasztaltam a teljes zavartalanság állapotát: azt, amikor egyedül vagyok önmagammal, az érzéseimmel, és egyáltalán nem számít, hányan kiabálnak körülöttem, mert itt mindig béke van.

Van valami bennem, ami rendíthetetlen

Ez a hely mozdulatlan, állandó és örök, mert bennem van. Egyáltalán nem függ a külső körülményektől. Olyan, mint egy jól körülbástyázott, stabil várfal. Dúlhat bármekkora „háború” odakint, itt mindig csend és nyugalom van, és ide bármikor visszatérhetek.

Mérhetetlenül hálás vagyok ennek a megtapasztalásnak, mert mindezidáig nagyon sérülékeny volt a belső békém. A külső ingerek – feladatok, gondok, elvárások – meg tudták ingatni. Most már tudom, hogy semmi köze a külső világnak a belső békémhez. Amióta erre rájöttem, egyszer sem jelentkezett az energiahiányos állapot. Ha jön is stresszforrás a külvilágból, pontosan tudom, hogy nem tudja megingatni a békés középpontomat, és ez nagyon nagy belső erőt ad.

Arra is rájöttem, mennyire fontos, hogy minden nap meditációval kezdjem a napot. Ahányszor meditálok, abba a csendes, békés, nyugodt „kuckóba” vonulok vissza, ami csak az enyém, és amit nem sérthet meg senki és semmi. És innen ered minden: a boldogságom, az erőm, a tettvágyam, a bátorságom… minden, ami előrevisz az életben.

Ha tetszett like-olj, és oszd meg az ismerőseiddel!
1
Facebook
SHARE
Google+
http://bodyandlife.hu/2016/10/27/megtalaltam-a-belso-bekemet-es-soha-tobbe-nem-engedem-el/
Twitter
LinkedIn