Itt az év vége, hamarosan jön haza a férjem hosszú szabadságra, nekem pedig még van jó pár leadásra váró cikkem. Ő a napokban biztatóan megjegyezte: most húzz bele, Alizkám, hogy amikor otthon leszek, már ne kelljen dolgoznod. Ez így elsőre nem is hangzik rosszul, nálam viszont benyomott egy gombot, és ahelyett, hogy lendületet kaptam volna, lebénított. Utána akartam járni, mi ez a gomb. Elővettem a terapeuta énemet, és sikerült a mélyére ásnom, honnan jön ez a „nyomógomb”, ami már gyerekkorom óta végigkísér, és számos frusztrációm forrása volt – eddig.

Hogyan akadályozzuk saját magunkat?

Épp most olvasom Buda László Mit üzen a lelked? című könyvét, amiben van egy fejezet az önszabotázsról. Az talán senkinek sem nagy újdonság, hogy legtöbbször mi akadályozzuk saját magunkat, mi vagyunk a saját boldogságunk legfőbb kerékkötői. Az önszabotázs folyamata nagyjából úgy zajlik, hogy a tudatos énünk vágyik valamire, a tudattalanunk viszont ellenkezik. Vágyunk egy boldog párkapcsolatra, egy gyerekre, egy álommunkára, sok pénzre, de tudat alatt behúzzuk a kéziféket: azt hisszük, hogy nem érdemeljük meg, nem jár nekünk, úgysem sikerülhet stb. És mivel van egy ilyen mély tudatalatti meggyőződésünk – ami többnyire gyerekkori élményekből, tanult mintákból származik -, nem szándékosan, de akadályozzuk magunkat abban, hogy elérjük, amit szeretnénk.

Nálam az önszabotázs most így nézett ki: a tudatos énemmel nagyon vágytam arra, hogy belehúzzak a munkába, gyorsan megírjam azt a pár cikket, hogy utána gondtalanul együtt lehessek a szeretteimmel, a tudattalanom viszont valamiért ellenkezett. Mint egy gyerek, fellázadt: „És ha nem leszek kész a cikkekkel, akkor mi lesz??” – tettem fel a provokatív kérdést a férjemnek. Mire ő: „Semmi.” Persze ezt legbelül nem hittem el.

Mi van az ellenállásom mélyén?

Terapeutaként tudom, hogy ilyenkor érdemes a mélyére menni ennek az ellenállásnak. Vajon mi okoz bennem akkora feszültséget, frusztrációt, ami miatt neki sem bírok kezdeni a munkának? Vajon miért lázad fel a bennem élő gyermek? Feltettem magamnak a kérdést: mit érzek most? „Azt érzem, hogy valamit meg kellene csinálnom, de nincs hozzá kedvem.” Ezután a következőt kérdeztem magamtól: „Emlékszem-e olyan szituációra gyerekkoromból, amikor valaki azt akarta, hogy valamit tegyek meg, de nekem nem egy porcikám sem kívánta?” Erre szép lassan törtek elő az emlékek.

Ilyen mondatok visszhangzottak bennem: „Menj oda hozzá, hadd örüljön!” „Na, csak az ő kedvéért!” Eszembe jutottak konkrét helyzetek is, amikor azért kellett megcsinálnom valamit, hogy valaki másnak jót tegyek, örömet szerezzek. Igen ám, de hol voltam közben én? Lehet úgy örömet szerezni valaki másnak, hogy közben neked nem fűlik hozzá a fogad? Aligha…

Megvédeni a határainkat

Gyakran mondják a kisgyerekeknek: öleld meg a papát, puszild meg anyut, hadd örüljön! És mi van, ha a gyereknek abban a pillanatban épp nincs kedve ölelkezni, puszilkodni? Ha a szülők arra tanítják, hogy akkor is tegye meg valaki más kedvéért, ha nincs hozzá kedve, egyúttal arra is tanítják, hogy ne tudja, ne merje megvédeni a saját határait. Hogy saját magát háttérbe szorítsa „más kedvéért”. Hogy áldozat legyen egy munkahelyen, egy párkapcsolatban, akivel mindenki azt csinálhat, amit akar, mert úgyis mindig „más” lesz fontosabb.

Ez azért is veszélyes, mert elnyomja a belső hangunkat. Egy idő után már nem tudjuk, mire is vágyunk igazán, mire lenne szükségünk, mert mindig mások igényeiből, szükségleteiből indulunk ki. Márpedig ez sokáig nem mehet így, a belső gyermekünk egy idő után fellázad, és azt kiáltja: „Hol vagyok én?? Az én szükségleteim nem fontosak?? Azokat ki fogja kielégíteni, ha te mindig másokra figyelsz??”

Ki a felelős?

Volt egy mély, tudattalan meggyőződésem, miszerint ha én nem teszek meg valamit, ami másnak fontos lenne, akkor az a valaki szomorú lesz, és ezért én leszek a felelős. A konkrét szituációra lefordítva: ha most nem húzok bele a cikkírásba, és akkor kell majd dolgoznom, amikor a férjem szabadságon lesz, akkor ő ettől rosszul fogja érezni magát, és ezért én leszek a hibás. Ez elég pocsék érzés, de arra is rájöttem, hogy ez csak bennem van. Ez az én bűntudatom, ezt nem ő generálja, hanem én csinálom magamnak – pont a fent leírt tudattalan minta miatt.

Nem volt más hátra, mint hogy egy képzeletbeli beszélgetés során kibeszéljem magamból, hogy ez nekem mennyire rosszul esett, ha valami olyasmit „kellett” csinálnom más kedvéért, amihez nem volt kedvem. Ahogy ezt kifejeztem az érintett személyeknek – ill. az őket jelképező üres székeknek -, eltűnt belőlem a sértettség, és megvilágosodtam: rájöttem, hogy csakis a saját örömömért, jóllétemért, boldogságomért vagyok felelős. Nem kell semmit tennem „más kedvéért”. És ez nem azt jelenti, hogy nem szerezhetek örömet a szeretteimnek. Sőt! Nekik is akkor tudok örömet szerezni, ha bennem már megszületett az öröm. Akkor tudok jó cikket írni, jó tréninget, terápiát, coachingot tartani, boldoggá tenni a szeretteimet, ha szívből teszem, amit teszek értük. Ha a kötelességtudat, a megfelelés vagy a bűntudat irányít, nem tudok jót tenni sem velük, sem magammal. Én vagyok az első és a legfontosabb a saját életemben, és megtehetem, hogy azt és akkor csináljam, amihez és amikor „kedvem van”, ami szívből jön. És mindenki csakis a saját boldogságáért felelős – én is, és a környezetemben élők is.

Szívből adsz vagy megfelelésből?

A karácsonyi ajándékozáskor is sokszor megjelenik ez a kettősség. Vehetsz úgy is ajándékot, hogy „letudd” a dolgot, kipipálhasd, hogy te megtetted, amit vártak tőled. De mennyivel több, jobb az, ha nem így állsz hozzá, hanem próbálsz ráhangolódni lelkileg arra az emberre, akinek az ajándékot veszed, és hagyod, hogy a belső hangod megsúgja, mivel tudnál neki örömet szerezni. A saját ajándékbeszerző körutamon mindkettőt megtapasztaltam. Amikor ki akartam pipálni egy ajándékot, nem élveztem a vásárlást, csak nőtt bennem a feszültség. Elkezdtek zavarni a körülmények: meleg van, tömeg van, inkább menekültem volna a helyzetből. El is menekültem, mert rájöttem, hogy ennél még az is jobb, ha nem veszek semmit. És volt olyan is, amikor nyugodtan, szívből vásároltam, nem a megfelelés hajtott, hanem pusztán az, hogy örömöt szerezzek annak, akit szeretek.

Az ünnepek alkalmából kívánom Nektek, hogy legyetek minél többet az utóbbi lelkiállapotban. Először teremtsétek meg a saját örömötöket, és annak a sugaraival ragyogjátok be a körülöttetek lévőket is!

Ha tetszett like-olj, és oszd meg az ismerőseiddel!
1
Facebook
SHARE
Google+
http://bodyandlife.hu/2016/12/21/csak-a-sajat-oromomert-vagyok-felelos
Twitter
LinkedIn