A hétvégén – ahogy tavaly is – elmentünk a férjemmel a győri karácsonyi vásárba. Amikor sétáltunk az árusok között, rögtön feljöttek az emlékek. „Jé, mennyi minden történt egy év alatt! Tavaly ilyenkor épp meg voltam fázva, és tonnaszámra vettem a gyógyszertárban a pirulákat. Eszembe sem jutott, hogy a betegségemnek lelki oka is lehet. Ma pedig már van egy saját márkám, ami pont erről szól: hogy figyelj a testedre, figyelj önmagadra és szeresd azt az embert, aki vagy” – mondtam Ádámnak, és kicsit meg is hatódtam azon, hogy egy év alatt képes voltam ennyit változni. De milyen felismerések vezettek idáig? Mit tanultam idén magamról?
Januárban részt vettem az Esszencia szemináriumon, ami dr. Menis Yousry egyiptomi származású pszichológus kétnapos, intenzív önismereti képzése. Nagyon sokan voltunk- kb. 100-150-en, de ez kifejezetten jó volt, mert le lehetett modellezni nagyon sok szituációt: hogyan viselkedünk kis csoportban, nagyobb csoportban, még nagyobban stb. A különböző helyzetgyakorlatok rávilágítottak, hogyan működünk a mindennapokban. Ráismerhettünk, milyen jellemző viselkedésmintáink – játszmáink – vannak, amelyek még gyerekkorunkban alakultak ki, és még ma is korlátoznak bennünket.
Én például arra ismertem rá, hogy nem mertem felvállalni magam. Amikor ki lehetett volna állni a többiek elé, én inkább a közönség soraiban maradtam, és amikor másokra kellett hatást gyakorolni, akkor sem mertem teljes mellszélességgel kiállni amellett, amit képviselek. Féltem attól, hogy mit szólnak majd a többiek. Mi van, ha esetleg nem fogadnak el? Különben is: nem is olyan fontos az én véleményem… A második nap végére mégis megragadtam a mikrofont, elkezdtem beszélni annak a rengeteg embernek, és rá kellett jönnöm, hogy én ebben a helyzetben jól érzem magam. Mindig is volt bennem egy vágy, hogy megmutassam magam, csak volt néhány rossz tapasztalatom, ami miatt visszavonulót fújtam.
Álom, kisebb álom, még kisebb álom
Gyerekkoromban színésznőnek készültem. Rengeteget szavaltam, nagyon szép helyezéseket értem el vers-és prózamondó versenyeken, de egy idő után beleuntam. Nagyon rosszul esett, hogy minden magyar órán el kellett mondanom ugyanazt a mesét ugyanannak a közönségnek, és persze a többiek cikizése sem segített a dolgon. Az egyetemen „már csak” tévés műsorvezetőnek készültem, nem színésznőnek, az mégiscsak könnyebb lehet. (Persze a mélyben az lehetett a gondolatom, hogy kevésbé teszem ki magam a kudarcoknak, támadásoknak.)
Az ELTE csapatával elmentem a „Riporter kerestetik” vetélkedőre, ahol egy versenytársam csúnyán megszívatott. Párban voltunk, nekem kellett volna interjút készítenem vele, de ő minden kérdésre kitérő választ adott, én pedig leblokkoltam. Nem kellett sok idő, hogy újra visszalépjek egyet: „Jó lesz nekem az újságírás is! Ott legalább nem élesben kell megnyilvánulnom, hanem van időm átgondolni és kifejteni a mondanivalómat. Az interjúknak sem kell 100%-ban jól sikerülniük, hiszen utólag úgyis a jól sikerült részeket írom le” – gondoltam magamban.
Felismertem és felülírtam a mintámat
Az Esszencia szemináriumon teljesen világossá vált, hogy a gyerek-és fiatalkori kudarcaim akadályoznak abban, hogy felvállaljam önmagam. Akkor és ott megfogalmaztam, hogy szeretném élőszóban is közvetíteni a gondolataimat az embereknek. És láss csodát, 7 hónapra rá megtartottam életem első tréningjét, amire rögtön 90 ember jelentkezett. Az egynapos képzést a saját megéléseim, tapasztalataim alapján állítottam össze. Őszintén meséltem a résztvevőknek arról, honnan indultam, milyen volt, amikor ki sem láttam a problémából, és mi segített a továbblépésben.
Egy hete elindult a weboldalam is. Azóta minden nap kapok legalább egy pozitív visszajelzést arról, milyen jó, hogy nyíltan beszélek a nehézségeimről, a tanulásaimról, és nem szakmai szövegekkel akarom „eladni magam”. Ez nekem nagyon jó megerősítés, visszaigazolás, hogy igenis érdemes felvállalni a hibáinkat is, hiszen az életben minden, de minden tanít. A hibák, a kudarcok a leginkább… (folyt.köv.)
