Ahogy tavaly is, elmentünk a férjemmel a győri karácsonyi vásárba. Amikor sétáltunk az árusok között, rögtön feljöttek az emlékek. „Jé, mennyi minden történt egy év alatt! Tavaly ilyenkor épp meg voltam fázva, és tonnaszámra vettem a gyógyszertárban a pirulákat. Eszembe sem jutott, hogy a betegségemnek lelki oka is lehet. Ma pedig már van egy saját márkám, ami pont erről szól: hogy figyelj a testedre, figyelj önmagadra és szeresd azt az embert, aki vagy” – mondtam Ádámnak, és kicsit meg is hatódtam azon, hogy egy év alatt ekkora utat jártam be. De milyen felismerések vezettek idáig? Mit tanultam idén magamról?

Tavaly januárban, az Esszencia szemináriumon – amiről az 1. részben írtam – komoly önismereti leckét kaptam már akkor, amikor még el sem kezdődött a képzés. Mivel nagyon sok résztvevő volt, másfél órával korábban odarendeltek minket a helyszínre, hogy mindenki tudjon regisztrálni. Nagyon gördülékenyen ment minden, ezért közel másfél órán át nem volt semmi dolgunk, csak vártunk. Egy kedves barátnőm kivételével nem ismertem ott senkit, így hát megálltam az egyik szimpatikus sarokban, próbáltam álcázni, hogy unatkozom, és nem mentem oda senkihez. Persze belül vágytam arra, hogy beszélgethessek valakivel, de inkább megvártam, amíg odajönnek hozzám. Szerencsére nemsokára valaki „megsajnált”, és szóba elegyedett velem. Nagyon örültem neki, és nagyon jót beszélgettünk. Onnantól kezdve feloldódtam, és már nem unatkoztam többé. De miért mindig azt várom, hogy mások közelítsenek hozzám? Mitől félek? – tettem fel magamnak a kérdést.

Volt kitől tanulnom

2015-ben volt egy nagy tanítómesterem, akitől azt tanultam meg, hogy igenis érdemes megtenni az első lépést. Ő egy sikeres üzletasszony, akinek mindig van valami előrevivő ötlete, és mindig azonnal lépéseket is tesz a céljaiért. Engem is többször megkeresett, és együttműködésre tett ajánlatot. De nemcsak velem tett így, hanem nagyon sok más emberrel is, és az erőfeszítéseit nagyon nagy százalékban siker koronázta. Megkeres embereket – akár ismeretlenül is – és win-win (nyertes-nyertes) szituációkat próbál kialakítani velük. Meggyőződésem, hogy azért olyan sikeres, mert soha nem fél megtenni az első lépést.

Szép lassan felismertem, hogy nem véletlenül sodort minket egy irányba az élet. Dolgunk van egymással. Nekem az, hogy megtanuljam tőle, hogyan kell emberekkel tárgyalni, együttműködni, kapcsolatot teremteni.

Ledöntöttem a falat

2015 decemberében – közel egy évvel az Esszencia szeminárium után – részt vettem a TedxYouth nevű rendezvényen, ahol 30 év alatti fiatalok tartottak inspiráló előadásokat. A szervezők már az előzetes levélben is leírták, hogy a rendezvény nemcsak az előadásokról szól, hanem a kapcsolatépítésről is. Azért vannak hosszú, másfél órás szünetek, hogy közben tudjunk ismerkedni, beszélgetni a hasonló érdeklődési körű társainkkal. Ide is egyedül érkeztem, és az első 15-20 perc téblábolással, tesztek töltögetésével telt. Aztán egyszer csak erőt vettem magamon. Megláttam egy szimpatikus lányt, aki szintén egyedül volt, és a telefonját nyomogatta. Odaléptem hozzá, és elkezdtem beszélgetni vele. Persze eleinte kicsit félszegen arról érdeklődtem, tudja-e, hol a bejárat J, de a lényeg, hogy végre én tettem meg az első lépést! Ledöntöttem a magam köré épített falat. Olyan jót beszélgettünk, hogy ez a lány azóta ismerősöm lett a Facebookon, és nemrég írt egy levelet, amiben leírta, milyen jó, hogy akkor odamentem hozzá. Azóta megvette a Nők Lapja Pszichét, elolvasta benne a cikkemet, és jönne a következő tréningemre. Meg is beszéltük, hogy januárban találkozunk.

A saját vállalkozásommal kapcsolatban is meg merem tenni az első lépést. Keresem a win-win szituációkat, az együttműködési lehetőségeket másokkal, és mindenhol nyitott kapukat döngetek. Mindez ma nem lenne így, ha nem lett volna egy jó tanítómesterem. Hálás vagyok neki a tanításért! 🙂

Pin It on Pinterest

Share This