Tavaly tavasszal volt egy nagyon rossz napom. Nem haladtam a munkával úgy, ahogy szerettem volna, emiatt lelkifurdalásom volt, és „jó” szokásomhoz híven hibáztattam, ostoroztam magam, és nyomkodtam a pattanásaimat – így vezettem le a feszültséget. Végső elkeseredésemben elkezdtem fórumokat olvasgatni arról, hogyan szabadulhatnék meg a pattanásoktól. Különböző szappanok, kozmetikumok és kezelések ajánlása után valaki egyszer csak felvetette: talán lelki oka van a bőrtüneteknek, és azzal kellene foglalkozni, hogy eltűnjenek. Hoppá! Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Lázasan elkezdtem könyvet keresgélni a betegségek lelki üzeneteinek témájában. Ekkor találtam rá Buda László: Mit üzen a tested? című kötetére, amiről már a 2. részben is írtam.
Annyira felcsigázott a téma, hogy azonnal elrohantam a legközelebbi könyvesboltba, és megvettem a könyvet. Már az olvasása is azonnal gyógyító hatással volt rám. Buda László azt javasolta, hogy a testünket személyesítsük meg, tekintsük „Valakinek” – pusztán azért, mert így sokkal könnyebb kapcsolatba lépni vele. Kezeljük úgy, mint egy kisgyermeket, akinek vannak szükségletei, és csak mi gondoskodhatunk róla. Ha nem törődünk vele, az rosszul esik neki, és különböző tünetekkel jelzi: figyeljünk oda rá, szeressük őt! .
Ahogy a testeddel bánsz, úgy bánsz önmagaddal
Végiggondoltam, hogy bántam eddig a testemmel. Hát, nagyjából sehogy. Nem ápoltam, nem kényeztettem, nem gondoskodtam róla, sőt még haragudtam is rá, amiért kellemetlenségeket okozott. Az eszembe sem jutott, hogy akár hálát, megbecsülést, szeretetet is érezhetnék iránta. Hiszen a leghűségesebb barátom, minden nap velem, van, és rendkívül intelligens rendszer. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ráismerjek: önmagammal is ugyanúgy bántam, mint a testemmel. Mindig háttérbe szorítottam a saját szükségleteimet, mert fontosabb volt, hogy másoknak megfeleljek.
Rögtön megértettem, miért szenvedtem az otthoni munkától már évek (!) óta. Azért, mert nem szerettem önmagamat, nem szerettem magammal lenni. Folyton azt mondogattam, az a lényeg, hogy jó legyen a cikk. Az, hogy mennyit szenvedek érte, nem számít. Eszembe sem jutott, hogy akár élvezhetném is, amit csinálok. És csak akkor tudom élvezni, ha odafigyelek magamra – a saját igényeimre, szükségleteimre, és nem szorítom háttérbe önmagamat másokkal szemben.
Elkezdtem másképp tekinteni a testemre, mint addig: megadtam neki az odafigyelést, a gondoskodást, és elkezdtem szeretni. A pattanásnyomkodást felváltotta a bőröm ápolása. Nem állítom, hogy teljesen abbahagytam a nyomkodást – egy 17 éve fennálló rossz beidegződést nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni -, de most már bocsánatot kérek a bőrömtől, amikor véletlenül mégis bántom.
Nem vagyok egyedül. Magammal vagyok!
Ahogy a testemmel való viszonyom megváltozott, azzal párhuzamosan az önmagamhoz való hozzáállásom is. A folyamatos önkritikát, önostorozást felváltotta az önmagammal való együttérzés képessége. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna, már nem az az első reakcióm, hogy vádolom, bírálom és bántom magamat. Inkább utánajárok az okoknak. Nem vagyok attól rossz, ha épp nincs kedvem a munkához vagy csúszok a határidőkkel. Talán csak valami hiányzik. Nézzük, meg, mi az!
Az, hogy elfogadtam és megszerettem önmagam, soha nem tapasztalt lelki békét hozott az életembe. Már nem úgy reagálok a stresszhelyzetekre, mint eddig. Nem esek kétségbe, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül, hanem magammal vagyok – ez óriási különbség. És önmagamra mindig számíthatok, mert jóban vagyunk egymással. Most már nem zavar az otthoni, egyedüli munka, és az sem, hogy nincs fix munkahelyem. Lelkesen építem a saját vállalkozásomat, mert érzem, és tudom, hogy a helyemen vagyok, és azzal foglalkozom, ami örömet okoz nekem és másoknak is.
