A tavalyi év számomra az elfogadásról is szólt. Bár addig is tudtam, hogy ez a kulcsa mindennek, sokáig nem tudtam átültetni a gyakorlatba az elméleti tudásomat. Először Mátrai Vanda Városi Camino tréningjén találkoztam az elfogadás fontosságával. Vanda azt mondta, hogy minden bosszúságunkat a nem teljesült elvárásaink okozzák. Azt várjuk a párunktól, a barátainktól, a főnökünktől, hogy ilyen vagy olyan legyen. De mivel nem tudjuk őket megváltoztatni, csalódunk. Az indulatoktól túlfűtve az már eszünkbe sem jut, hogy akár el is fogadhatnánk őket úgy, ahogy vannak. Mennyi bosszúságtól, idegeskedéstől megkímélnénk magunkat…

Miért nem vagy olyan, mint én??

A férjemmel lassan 12 éve vagyunk együtt, de csak az utóbbi fél évben sikerült őt teljesen elfogadnom. Ez elsőre riasztónak tűnhet, de talán reményt is ad azoknak, akiket még zavar, irritál, idegesít a párjuk bizonyos helyzetekben. 🙂 Sokan talán leélnek így egy életet is egymás mellett, de biztos vagyok benne, hogy nem lehet túl kellemes.

Mi ketten nagyon sok mindenben különbözünk. Külső szemmel olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Sokan megkérdezik a mai napig, hogyan lehetünk egy pár. Ő egy racionális, gyakorlatias, két lábbal a földön járó, cinikus humorú mérnökember, én pedig egy befelé figyelő, álmodozó, spirituális dolgokra is nyitott, gyakorlati érzékkel kevésbé megáldott, nagyrészt az intuícióira hagyatkozó „művészlélek” vagyok. Ha két ennyire különböző ember találkozik, hosszabb távon két út áll előttük: vagy megtalálják egymásban a másik felüket, és tisztelik, becsülik a másik különbözőségét, vagy elkezdik egymást irritálni, idegesíteni, ami egyértelműen a kapcsolat végéhez vezet. Persze ez a két véglet, de az, hogy hogyan állunk egymáshoz, hosszú távon vagy az egyik, vagy a másik irányba viszi a kapcsolatot.

Sosem veszekedtünk sokat, de volt néhány alkalom, amikor én halálosan megbántódtam, amiért ő nem fogadta lelkesedéssel az újabb és újabb tréningeken szerzett önismereti tapasztalataimat. Volt, hogy csak legyintett, hogy „már megint kimosták az agyad”. Erre én vérig sértődtem, és őt hibáztattam, hogy miért nem elég nyitott. Miért nem ért meg engem? Miért nem lelkesedik úgy, ahogy én?

Együttérzés önmagunkkal, együttérzés másokkal

Akkor döbbentem rá, hogy én magam sem fogadtam el saját magamat, amikor az endometriózisom kapcsán a testemhez való viszonyommal kezdtem el dolgozni. Rájöttem, hogy nem kellene mindenért hibáztatnom magamat, hanem lehetnék együttérző is önmagammal. Amint ezt az érzést elkezdtem magamon gyakorolni, mintegy mellékhatásként, automatikusan elkezdtem együttérző lenni másokkal is.

Felismertem, hogy a férjemet sem kell hibáztatnom azért, mert máshogy gondolkodik, máshogy látja a világot, mint én. Sőt, a világ legnagyszerűbb dolga, ha olyan társat találsz, akiben megvan az, ami benned nincs, és akinek meg tudod adni azt, ami belőle hiányzik. A különbözőség rombolhatja, de építheti is a kapcsolatot. Mi a különbség a kettő között? Egyetlen dolog: az elfogadás.

Mára megtanultuk kezelni a korábban problémás helyzeteket. Amikor én lelkesen mesélek valamilyen lelki témáról a férjemnek, ő odafigyel rám, meghallgat, de jelzi, amikor már sok neki. Én pedig ezt elfogadom, és elhallgatok. Nem sértődöm meg, nem viharzok el, nem puffogok magamban. Ma már még kevesebbet veszekszünk, mint régen. Amikor mégis, a férjem viccesen figyelmeztet: Alizkám, fogadj el! J

Nemcsak vele, hanem mindenki mással is sokkal elfogadóbb vagyok. Ha nem tetszik valakinek a viselkedése, már nem ítélkezem, nem kritizálom, hanem próbálom megérteni, miért teszi azt, amit tesz. Talán furcsán hangzik, de még egy gyilkost sem ítélek el. Minek tenném? Az ítélkezés még soha nem oldott meg semmit. A szeretet, az elfogadás annál inkább. Én ebben hiszek.

Pin It on Pinterest

Share This