Ha szembenézek a félelmeimmel, eltűnnek
A félelmeink a legnagyobb akadályaink abban, hogy kiteljesedjünk, megvalósítsuk az álmainkat, és szabadon, korlátok nélkül éljünk. Amikor félünk valamitől, olyan, mintha egy féken állnánk. Megfékezzük saját magunkat pusztán azért, mert tartunk attól, mi következik. Mi van, ha kilépünk az ismeretlenbe? Mi vár ott minket? Hogy fogunk reagálni? Pedig a félelmek legyőzésének a legjobb módja, ha egyszerűen belevetjük magunkat az új helyzetbe. Ha már megtettük az első lépést, nincs többé félnivalónk, hiszen akkor már úgyis a cselekvéssel leszünk elfoglalva – ami eltereli a figyelmünket a félelmektől. Ilyen egyszerű az egész. Ugyanakkor mégis hihetetlenül nehéz… 🙂
Amikor a szlovéniai nyaralásunkat tervezgettük, a férjem kijelentette, hogy ő mindenképpen szeretné kipróbálni a canyoningot – amikor neoprén ruhába beöltözve csúszkálsz le a vízeséseken és ugrálsz le több méter magas sziklákról. Amikor először felvetette ezt az ötletet, én rögtön tiltakoztam. Kizárt dolog, hogy én ezt meg merjem csinálni – mondtam neki. Aztán nem sokkal később eszembe jutott, hogy ez egy marha jó terep arra, hogy leküzdjem a félelmeimet. Innentől kezdve nem „extrém sportnak”, hanem önismereti kalandnak fogtam fel a canyoningot, és már én is alig vártam, hogy kipróbáljuk.
Nagy szerencsénk volt, mert bár főszezonban mentünk, pont lemondta egy teljes csapat a túráját, ezért kettőnket vitt el a túravezető canyoningolni. Azzal kezdte, hogy ez egy vízi játszótér a természetben, kemény szabályokkal. Nem akartam mondani neki, hogy én még egy csúszdán sem mertem lecsúszni, mielőtt idejöttem, nehogy túlzottan megijedjen a kihívástól. Elég, ha én félek. 🙂 Beöltöztünk a neoprén ruhába, bukósisak fel, és indulás.
Egy kemény gyalogtúrával kezdődött a kalandunk, ugyanis a vízesésekhez fel is kellett valahogy jutni. Ebben a tapadós búvárruhában, a nyári harmincöt fokban már ez sem volt könnyű feladat. Mint megtudtuk, voltak, akik már itt elvéreztek. Mi sikeresen teljesítettük ezt a kihívást.
„Bízz bennem!”
A canyoning néhány könnyű csúszással indult. Pici vízeséseken kellett lecsúszni, ez még egyáltalán nem volt félelmetes. Aztán szép fokozatosan jöttek a nagyobb vízesések. A szűkebbeknél a túravezető azt kérte, hogy háttal csússzunk le. Na, itt már elkezdett hevesebben verni a szívem. Leültem háttal, úgy, ahogy az oktató kérte. Látta rajtam, hogy parázok, ezért azt mondogatta: „Bízz bennem!” Ez a két szó erőt adott, tényleg rábíztam magam, ő pedig ellökött, és a következő pillanatban már csúsztam háttal lefelé. Hihetetlenül jó érzés volt, amikor belecsobbantam a vízbe. Igen, megcsináltam! Átléptem a saját korlátaimat! – lelkendeztem magamban.
A következő kihívás azonban még ennél is sokkal jobban próbára tett. Egy szikla széléről kellett leugrani a vízbe. Elképzelni sem tudtam, hogy fogom ezt megcsinálni. „Nem merem”- mondtam remegő lábakkal a túravezetőnek. De nem nagyon volt olyan választásom, hogy nem ugrok le, hiszen tovább kellett menni az útvonalon. Odaálltam a szikla szélére, próbáltam minden bátorságomat összegyűjteni, de úgy éreztem, hogy nincs mit összegyűjtenem. Csak a félelem dolgozott bennem, a bátorságnak a legkisebb nyoma sem volt. „Hogy tegyem a lábam? Mit csináljak? Hogyan rugaszkodjak el?” – záporoztak a kérdéseim az oktató felé. Ő pedig csak annyit mondott: „Aliz, ne gondolkodj, csak csináld! Minél többet agyalsz azon, hogyan kellene, annál rosszabb lesz.” Egy nagy kilégzéssel próbáltam elengedni az összes parámat, ő jól meglökött hátulról, és végül szerencsésen leugrottam. Igaz, majdnem baleset lett belőle, mert nem rugaszkodtam el eléggé – a félelmeim visszahúztak. Ha a túravezető nem lök le, valószínűleg nem merek leugrani.
Ezen elgondolkodtam: az életben is gyakran előfordul, hogy valakinek meg kell löknie hátulról, mert egyedül nem mernék elrugaszkodni. De miért is? Miért várom, hogy meglökjenek? És ha nincs ott senki, aki meglökjön, akkor kihagyom a lehetőségeket? Miért nem bízom magamban?
Csak az első lépést kell megtenni
A canyoning valóban egy önismereti túra volt. Azóta is a fülembe cseng, amit a túravezető mondott: „Ne gondolkodj, csak csináld!” Úgy érzem, ez a kulcsa mindennek. Amikor nem merünk meglépni egy fontos lépést, akkor is agyalunk. Mit kéne, hogyan kéne, mi lesz utána stb. Mit érünk el vele? Egyre jobban félünk, egyre bizonytalanabbak vagyunk, és egyre messzebb kerülünk attól, hogy megtegyük az első lépést. Pedig ha megtennénk, minden gondunk megoldódna. Ha már belevisszük magunkat egy új helyzetbe, mindig lesz válaszunk az éppen adódó kihívásokra.
Ez a tapasztalás rengeteg erőt ad nekem. Amikor elkezdek parázni, agyalni, mindig eszembe jut. Az első lépés nem kell, hogy nagy dolog legyen. A lényeg, hogy elinduljunk, tegyünk valamit, ami a célunk felé visz minket. A legkisebb lépés is megteszi. Ha már elkezdtünk cselekedni, az erőt ad a következő lépéshez is, és a végén azt vesszük észre, hogy elértük a célunkat.
