Ha elindulunk egy önismereti úton, előbb vagy utóbb kikötünk a gyerekkorunknál. A kicsiként szerzett sérelmek, traumák mély nyomot hagynak bennünk, és kihatnak a felnőtt életünkre is. De vajon meddig és milyen mértékben érdemes a múlttal foglalkozni? Van-e értelme felszakítani a régi sebeket? És az önismeret tényleg a múlt felgöngyölítéséről, homályos emlékképek puzzle-darabkáinak összerakásáról kell, hogy szóljon?

A rövid válaszom erre az, hogy NEM. Persze kifejtem egy kicsit bővebben is. 

Shares
  • Facebook
  • Gmail
  • Twitter
  • Pinterest
  • LinkedIn

Néha találkozom emberekkel a praxisomban, akik szó szerint belebetegednek az önismereti „munkába”. Ahogy egyre mélyebbre ásnak magukban, a múltjukban, egyre fájdalmasabb fejezetekhez érnek. Előfordul, hogy hirtelen annyi mindennel szembesülnek, hogy a lelkük már nehezen viseli a rájuk szakadt felismeréseket, és testi tüneteket produkálnak. Erre gyakran az a válaszuk, hogy még mélyebbre akarnak ásni, még több információt akarnak szerezni önmagukról, mert azt érzik, hogy valamit még mindig nagyon rosszul csinálnak, ha a testük már megint jelez.
Pedig a test sokszor csak azt „jelzi”, hogy elege van már abból, hogy a benne lakó ember folyton fejlesztgetni, javítgatni akarja magát. Tapasztalataim szerint a múlttal való foglalkozás akkor lehet jó és hasznos, ha hozzásegít a továbblépéshez. Vannak helyzetek, amikor a múltunk egy-egy fejezetét rövid időre érdemes elővenni, az ott meg nem élt érzéseket – fájdalmakat, csalódottságot, bűntudatot – kisírni, hogy többé ne kössön gúzsba minket.

De előfordulhat, hogy ebbe túlságosan belemerülünk, és a „nehéz gyerekkorunkkal” kezdjük magyarázni a jelenbeli kudarcainkat. Azt hisszük, hogy ha megértünk mindent a múltunkkal kapcsolatban, akkor majd okosabbak leszünk a jelenben, és nem követjük el újra ugyanazokat a hibákat. Van, aki még ennél is tovább megy, és azt fejtegeti, hogy az előző életeiben milyen traumákat élt át, ezzel gyűjtögetve a magyarázatokat arra, hogy miért olyan, amilyen.

Én azt tapasztaltam, hogy az önismeretben elsősorban nem a miérteket kell keresni. Bár pillanatnyilag megnyugtatja az elménket, ha találunk valamilyen értelmes magyarázatot a viselkedésünkre, a változtatásban nem mindig segít.
Ennél sokkal fontosabb az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyulásaink megismerése. Hogyan reagálunk bizonyos helyzetekre? Milyen belső programokat, hiedelmeket futtatunk magunkban, amelyek tudattalanul irányítják a cselekedeteinket?

Ahhoz, hogy ezeken változtassunk, elsősorban a tudatosítás szükséges: amint rájövünk, hogyan működünk, lehetőségünk nyílik arra, hogy változtassunk. Hogy honnan szereztük ezeket a belső programokat, hiedelmeket, miért alakultak ki bennünk és mikor, az ebből a szempontból teljesen másodlagos. Az egyéni és csoportos szomatodráma-játékokban rálátunk arra, hogy hogyan működünk, és ott, helyben felülírhatjuk a gátló viselkedésmintáinkat. Egy addig tudattalan, automatikus reakció helyére egy tudatos, általunk választott döntés lép. Ez vezet el minket a gyógyuláshoz – testileg és lelkileg is.

Pin It on Pinterest

Share This