Nagyon divatos szó lett manapság az „ősbizalom”. De vajon mit is jelent ez a szó valójában? Én azt hiszem, hogy ez egy velünk született belső „program”, aminek három fő alprogramja van: bízni a világban, bízni másokban, és bízni önmagunkban.
Bízni a világban
Világra jönni, megszületni mindenkinek egy trauma, hiszen az anyaméh meleg, csendes, idilli biztonságából egy ismeretlen, hideg, zajos környezetbe kerülünk egyik pillanatról a másikra. Ez önmagában egy traumatikus élmény, ami nagyon gyorsan átíródhat bennünk, ha gondoskodóan, szeretettel, odafigyeléssel bánnak velünk. Ha egy kisbaba – főleg az első fél évben – folyamatosan érzi az édesanyja közelségét, akkor megtanulja, hogy a világ biztonságos. A természeti népeknél nem véletlenül alakult ki a hordozás szokása. Azáltal, hogy baba és mama szoros testi közelségben vannak egész nap, a baba ahhoz hasonló biztonságban érezheti magát, mint amikor még a mama hasában volt. Nincs azonnali, hirtelen elválasztódás, hanem szépen, fokozatosan, a saját tempójában alkalmazkodhat a világ sokféleségéhez, veszélyeihez.
Bízni másokban
Az, hogy felnőttként mennyire tudunk bízni másokban, nagymértékben attól függ, hogy életünk legkorábbi szakaszaiban a hozzánk legközelebb álló emberekben – főleg édesanyánkban – mennyire bízhattunk. Ha a szükségleteinkre – beleértve az érzelmi szükségleteinket is – odafigyeltek, kielégítették őket, nem csaptak be minket, nem hazudtak nekünk csak azért, mert gyerekek voltunk, akkor megtanultuk, hogy a kapcsolataink biztonságosak. Ebbe beletartozik az is, hogy meg tudjuk különböztetni az igaz, őszinte embereket a hamis, nem őszinte emberektől, mert van erre egy hatodik érzékünk, amelyik „kiszagolja”, kiben lehet bízni és kiben nem.
Bízni önmagunkban
Ez nemcsak annyit jelent, hogy bízunk a képességeinkben, a tehetségünkben, a rátermettségünkben. Van az önmagunkban való bizalomnak egy sokkal mélyebb, ősibb, ösztönösebb, elemibb szintje. Annak tudata, hogy bár körülölel egy világ és körbevesznek minket emberek, akikben bízhatunk, az életünk végső soron csak a miénk, és ha minden körítést leveszünk róla, legvégül egyedül vagyunk benne.
A magánytól általában félünk, és mindent elkövetünk azért, hogy ne érezzük, mennyire egyedül vagyunk. Tevékenységekbe, kapcsolatokba menekülünk, hogy ne kelljen átélnünk a kínzó magányt. Az ősbizalomhoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy megbékélünk azzal a gondolattal, hogy az életünk legfontosabb helyzeteiben egyedül vagyunk.
Egyedül születünk, és egyedül halunk meg. Egyedül hozunk döntéseket, egyedül vállalunk felelősséget az életünkért, és vannak helyzetek, amikor csak magunkra számíthatunk. Meg tudjuk-e vigasztalni magunkat, amikor senki más nem vigasztal meg? Meg tudjuk-e védeni magunkat, amikor épp senki nincs a közelben, aki megvédjen? Ki tudunk-e tartani akkor is, amikor már mindenki lemondott rólunk? Ha mindezekre igen a válaszunk, megtanultuk, hogy bízhatunk önmagunkban.
Az igazi kiszolgáltatottság nem az, amikor rájövünk, legvégül csak magunkra számíthatunk. Ennél sokkal nagyobb kiszolgáltatottság, amikor azt hisszük, mindig lesz valaki, aki kisegít, megment, támogat, megvéd: szülők, barátok, rokonok, Isten vagy a világ… Ez is csak egy illúzió. Amikor rádöbbenünk a mélyen bennünk gyökerező magány természetességére, az ad egy hatalmas erőt. Annak az erejét, hogy számíthatok magamra, meg tudom védeni magam, és egyedül én vagyok a felelős az életemért.
