A legtöbb ember az önismerettel foglalkozás egy pontján eljut oda, hogy felismeri: a szüleitől nem azt és nem úgy kapta, amire és ahogy szüksége lett volna. Az önismereti út egyik leglényegesebb állomása, hogy egyáltalán beazonosítsuk a hiányainkat. Fontos lépés az is, hogy a fájdalmainkat, sérüléseinket engedjük a felszínre jönni, kisírjuk a bánatunkat, szabad utat engedjünk a sok éve, évtizede eltemetett érzéseknek. Van, aki már ezen a ponton elakad: felnőttként sem mer haragudni a szüleire, mert annyira erősen belenevelték, hogy a gyereknek hálásnak kell lennie a szüleinek, és nem haragudhat rájuk. Ezzel még mélyebbre dugaszolja magában az egyébként jogos fájdalmait, amelyek továbbra is belülről emésztik mindaddig, amíg nem már rájuk nézni, találkozni velük.

Ha valaki mégis meg tudja engedni magának a szüleivel kapcsolatos negatív érzéseket, eljuthat oda, hogy átkeretezi magában a múltat. Ezt tudták adni, erre voltak képesek. A következő lépés az lehet, hogy egy tágabb, akár spirituális nézőpontból is rá tudjunk nézni a múltunkra. „Nem véletlenül választottam ezt a családot. Abból, hogy ők a szüleim, azt kellett megtanulnom, hogy…” Itt már a megbékélés mellett megjelenhet a hála érzése is. Végső soron, bárhogy is alakultak a dolgok, a fejlődésemet szolgálták. Értem és átlátom az utamat, amelynek szükséges része volt a múltbeli sérelmek átélése is.

Miért nehéz az elengedés?

Mégis azt látom a hozzám fordulókat kísérve, hogy ez nem ilyen egyszerű. Számtalanszor előfordul, hogy lezártnak hitt múltbeli történetek újra és újra előjönnek, megjelennek a szomatodrámás játszószőnyegen. Azt hisszük, már rég túl vagyunk rajta, behegedtek a sebek, mégis visszatérnek a régi sztorik. Időről időre megjelenik a bennünk élő sérült gyermek, aki a mai napig azt várja, hogy a szülei odaadóan, őszintén, önmagáért szeressék.

Nem a szüleink gyógyítják be a sebeinket

Nagyon sokszor tudat alatt él bennünk az a vágy és hiedelem, hogy a szüleink jóvá tudják tenni a múltat. Úgy vagyunk behuzalozva, hogy attól várjuk a jóvátételt, aki a károk okozója volt. Mélyen, belül ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a család kellene, hogy jelentse az érzelmi biztonságot. Ki hallgatna meg, értene meg és lenne kíváncsi ránk, ha nem a szüleink? Kinek lehetnénk igazán fontosak, ha nem nekik? Kikre számíthatnánk a bajban, ha nem rájuk?

Könnyen eshetünk abba a csapdába, hogy a múltbeli sérelmek feldolgozása után egy ideális kép rabjaivá válunk. Elkezdjük azt hinni, hogy ha mi változtunk, a szüleink is változhatnak, és ha késve is, de meg tudják adni azt a szeretetet, biztonságot, amit korábban nem tudtak. A múltbeli, diszharmonikus család képe helyére egy ideális család képe kerül a fejünkben. Az életünk pedig arról kezd el szólni, hogy ezt az ideális képet próbáljuk utólag megvalósítani. De mivel a szereplők nem változtak, ez többnyire hiú ábránd marad, és lehetetlenné teszi az igazi továbblépést.

Vér szerinti család és lélekcsalád

Elérkezhet az a pont is az önismereti utunkon, amikor ráébredünk: nem csak a szüleinkhez tartozunk. Nem csak ők jelenthetik az érzelmi biztonságot. Nem csak tőlük várhatjuk, hogy segítsenek a bajban. Van egy tágabb család, ahol felnőttként megtalálhatjuk a nem vér szerinti, hanem lelki családtagjainkat. A szüleinkhez a személyiségünk, a genetikánk és a közösen megélt élményeink révén kötődünk elsősorban. Lehet, hogy mélyebb szinten, a lelkünk szintjén egészen távol állunk egymástól.

Vannak viszont a világban olyan emberek, akikkel a lelkeink is találkozni tudnak. A társunk, a legközelebbi barátaink, akikkel azonos hullámhosszon vagyunk, és megtapasztalhatjuk az igazi, színtiszta szeretet és elfogadás, közelség és biztonság, támogatás és odaadó figyelem tápláló, gazdagító erejét. Ők képesek csak igazán begyógyítani a sebeinket, és általuk tudjuk megtapasztalni önmagunk szerethetőségét és elfogadhatóságát. Ők lehetnek az új családunk, ami nem a régi megtagadását jelenti, hanem annak a tudását, hogy nem csak a testi, vér szerinti, genetikai, transzgenerációs történeteken keresztül kapcsolódhatunk, hanem egy mélyebb szinten is.

Ha rájövünk, hogy nem csak az eredeti családunkhoz tartozunk, és nem csak a generációk óta cipelt történetekkel azonosítjuk magunkat, az jelenti az igazi felszabadulást a múlt terhei alól, és lehetővé teszi, hogy elinduljunk a gyógyulás és a kiteljesedés felé. Kiszabadulhatunk a család révén hozott sors körforgásszerű fogságából, és elkezdhetjük írni a saját történetünket.

Pin It on Pinterest

Share This