A Forrest Gump az egyik kedvenc filmem. Talán azért, mert a kedvenc témámat járja körbe: milyen az igaz, őszinte, tiszta szeretet? Hogyan mutatkozik meg? Mi különbözteti meg attól a fajta „szeretettől”, ami valójában nem is az, csak annak látszik? El kell jutnunk addig, hogy egyáltalán felismerjük a valódi szeretetet, hogy az életünk részévé váljon, és képesek legyünk adni és befogadni. Ehhez ad alapvető, fontos leckéket a film.

1. Senki sem „más”, mint a többiek. Mindannyian egy nagyobb egység egyenlő részei vagyunk. Amikor a kis Forrest járógépet kap, és megbámulják az utcán az emberek, édesanyja azt mondja neki: „Nem vagy más, mint a többiek, ezt jól jegyezd meg.” Ahogy a kisfiú a járógéppel a lábán csetlett-botlott, könnyű lehetett őt kinevetni, kigúnyolni, mert látványos volt a fogyatékossága. De végső soron minden ember csetlik-botlik valahol az életében, csak nem mindig látható ez a külvilág számára. Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, tisztában kell lennünk azzal az alapvető ténnyel, hogy mindenkinek megvannak a maga fájdalmai, nehézségei, keresztjei… Ha ezt nem tudjuk, vagy nem akarunk róla tudomást venni, nem leszünk képesek együtt érezni másokkal. Az egység-tudat helyett a köztünk lévő különbségekre, másságokra hangolódunk rá, ami csírájában oltja ki a bennünk lakó szeretetet.

2. Mindenki érdemel egy első esélyt. Általában azt szoktuk mondani, hogy ha csalódunk valakiben, de szeretjük, érdemel egy második esélyt. De mi van az első eséllyel? Amikor a kis Forrest felszáll az iskolabuszra, ahol senkit nem ismer, a többi gyerek elutasítóan fogadja. Maguk mellé teszik a táskájukat, hogy ne tudjon melléjük ülni az új fiú, aki kicsit furcsa. Úgy néznek rá, mint egy ufóra, egy hívatlan idegenre. Csak egy kislány van, aki maga mellé engedi őt. Forrest egyedül tőle kap esélyt az emberi kapcsolódásra. A kislány – Jenny – elfogadása, ítéletmentessége azonnal szeretetet ébreszt benne, és életre szóló barátság szövődik köztük. „Viszont arra jól emlékszem, mikor hallottam először a világ legédesebb hangját. Sose láttam olyan szépet életemben, mint az a kislány. Olyan volt, mint egy angyal” – mondta Forrest évtizedekkel később egy idegennek a buszmegállóban. Vajon milyen lenne a világ és benne a kapcsolataink, ha csak erre az egy gesztusra – az első esély megadására – képesek lennénk…?

3. A barátok mindig ott vannak egymásnak. „Attól kezdve mindig együtt voltunk, úgy voltunk, mint a borsó meg a héja”– így mesélt Forrest a Jennyvel való kapcsolatáról. Megismerkedésüktől kezdve elválaszthatatlanok voltak. Együtt, egymástól tanulták az életet. Jenny úgy védte meg Forrestet az őt bántó fiúktól, hogy biztatta: „Fuss, Forrest, fuss!!!” Forrestnek a biztatás akkora erőt adott, hogy szélsebesen kezdett futni. A járógép darabokban hullott le a lábáról, miközben menekült a támadói elől. Akkor ébredt rá, hogy milyen tehetséges a futásban. Ha Jenny akkor nincs vele a bajban, és nem biztatja, talán soha nem jön rá, mi mindenre képes…

4. A szeretet türelmes, kitartó, és nem vár viszonzást. Amikor Forrest és Jenny főiskolára mentek, majd elkezdték a felnőtt életüket, távol kerültek egymástól. Jenny egyik rossz párkapcsolatból a másikba sodródott, drogozott és megalázó helyzetek sokaságába került. Forrest – bár Jenny nem kereste őt – időről időre felbukkant a lány életében, mert rendíthetetlenül szerette őt és fontos volt neki. Soha, egy pillanatra sem tévesztette szem elől a lányt. Hiába voltak távol egymástól fizikailag, végig Jenny igaz barátja maradt még akkor is, amikor semmilyen viszonzást nem kapott. Megvédte őt, amikor bántották a férfiak, kimenekítette megalázó helyzetekből, és százszámra írta neki a leveleket a háborúból még úgy is, hogy nem kapott rá választ. Jenny mindig, mindenben számíthatott rá. Bár fordítva ez nem mindig volt így, ez egy fikarcnyit sem érdekelte Forrestet. Ő csak szeretett, törődött, védett, óvott, gondoskodott, hiszen az igaz szeretet mértéke nem attól függ, hogy mit kapunk cserébe.

5. A szeretet boldogságot, teljességet és bőséget hoz. Az, ahogy Forrest jelen volt a világban – a maga tisztaságával, egyszerűségével, sallangmentességével és a belőle áradó szeretettel -, rengeteg jót hozott az életébe. Mély barátságokat, szakmai és üzleti sikereket, anyagi bőséget… Mindezt nem tartotta meg magának, hanem megosztotta, akivel csak tudta: a barátaival, az elesett katonatársa családjával, a helyi egyházközösséggel, a focicsapattal és mindenkivel, akinek szüksége volt rá. “Dan hadnagy egyszer felhívott és azt mondta, többé nem kell törődnünk a pénzzel, én meg azt feleltem: az jó, egy gonddal kevesebb. Mama mindig azt mondta, hogy az embernek csak annyi vagyon kell, amiből megél, a többi csak felvágásra meg fennhéjazásra való”– vallotta. Végül Jenny is igazán közel engedte őt magához. Feleségül ment hozzá, és megajándékozta egy gyerekkel. Igaz, csak a halálhoz közeledve, súlyos betegségében ismerte fel, ki az az egyetlen ember, akitől igaz szeretetet kapott, bármi is történt vele, bármilyen is volt, bármit tett vagy nem tett.

Forrest élete a szeretet melletti elköteleződésről szólt. Bár nem volt egy okos ember, végtelenül tisztán és rendíthetetlenül tudta képviselni a bennünk lévő istenit, a szeretetre való képességünket. Ezt ő így fogalmazta meg: „Azt hiszem, rajtunk múlik, hogy mi a rendeltetésünk. Ki kell hoznunk a legjobbat abból, amit Istentől kaptunk.”

 

Ha tetszett like-olj, és oszd meg az ismerőseiddel!
0
Facebook
Twitter
LinkedIn