Aki foglalkozik önmaga mélyebb megismerésével, az már biztosan megtapasztalta, hogy vannak visszatérő témáink. Azt gondoljuk, megoldottunk, lezártunk magunkban egy-egy fájó konfliktust – például a szüleinkkel vagy más fontos személyekkel –, mégis időről időre ott találjuk magunkat, ahol a part szakad. Mi van ilyenkor? Kár volt minden befektetett munka, amit a témának szenteltünk? Vagy csak illúzió, hogy ugyanazokat a köröket futjuk le újra és újra?
A szomatodráma-játékokban is gyakran megjelenik ez a jelenség. Van, amikor eltérő tünetekből indulunk ki, mégis ugyanahhoz a témához jutunk. „Jaj, már megint az apám/anyám! Azt hittem, ezen már rég túl vagyok!” – hangzik el sokszor a főszereplők szájából. Néha még azt is hozzáteszik, hogy „belefáradtam már ebbe, nem is akarok ezzel foglalkozni”. De attól, hogy túl akarunk lenni valamin, és/vagy nem akarunk róla tudomást venni, még ott lüktet bennünk a konfliktus pulzáló feszültsége, nemritkán betegséget okozva.
Ennek sosem lesz vége?
Jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: van-e egyáltalán egy végcél, ahova kifut az önismereti munka? Valóban túl tudunk-e lenni életünk legfájóbb, legkeservesebb élményein? Vagy csak megrágjuk ugyanazt az emészthetetlen falatot több oldalról?
Az én válaszom az, hogy nem túljutnunk kell a fájdalmainkon, nehézségeinken, traumáinkon. Ezek a részeink, ha akarjuk, ha nem. Belénk égtek, belénk vésődtek, mint egy-egy tetoválás. Ahogy a szüleink is az életünk, az élettörténetünk kitörölhetetlen részei – ha tetszik, ha nem. A velük való kapcsolat és annak nehézségei pedig életünk legnagyobb feladatai. Ezeken nem túllépni kell vagy szőnyeg alá söpörni, hanem megismerni, mire akarnak tanítani minket ezek a helyzetek.
Térkép önmagunkhoz
Minél jobban feltérképezzük az életünket meghatározó témáinkat – azt, hogy mi a szerepünk egy-egy konfliktusban, mire hogyan reagálunk stb.-, annál pontosabb térképet kapunk saját magunkról. Ezt a térképet pedig nem átrajzolni kell, hanem megismerni. Attól, hogy átrajzolunk egy térképet, a mögötte lévő valóság még ugyanaz marad. Attól, hogy körbetapétázzuk a szobát pozitív idézetekkel („erős vagyok”, „hiszek magamban” stb.), nem változik semmi, mert az élettörténetünk, az addigi tapasztalataink erősebben hatnak ránk, mint ilyen-olyan szlogenek.
A múltbeli sérelmeket sem kitörölni kell, vagy bevonni rózsaszín fénnyel, vagy meg nem történtté tenni, hanem a hasznunkra fordítani. A fájó emlékek és a “nemszeretem” tulajdonságaink elfogadása, a tanulságok levonása fog majd szelet fogni a vitorlánkba. Ez adja majd az erőt ahhoz, hogy az életünk további részét jól, az eddiginél jobban tudjuk alakítani. Ez fog minket segíteni abban, hogy ne csak sodródjunk és rángatódjunk jobbra-balra, hanem tudatos döntéseket hozzunk.
Az önismeret évgyűrűi
Vannak az életünkben emberek – elsősorban a szüleink -, akiktől életre szóló leckéket kapunk. És itt nem elsősorban arra gondolok, hogy mire tanítottak minket, hanem arra, hogy mit kell megtanulnunk a velük való kapcsolatból.
Ezek sokszor nem könnyű leckék, nem lehet egy gyorstalpaló tanfolyamon elsajátítani őket. A szülőkkel való kapcsolat olyan alapvető, és annyira meghatározó, hogy újra és újra előkerülhet valami újabb tanulnivaló. Sokszor lehet az az élményünk, hogy ugyanazokat a köröket futjuk le, ugyanazokhoz a konfliktusokhoz jutunk vissza újra és újra… de ez nem teljesen így van.
Nem ugyanazokat a köröket futjuk le, ahogy nincs két egyforma szomatodráma-játék sem. Lehet, hogy első ránézésre ugyanaz a téma jelenik meg a belső világunk „színpadán”, mégis minden játék hoz valami újat: egy új felismerést, egy új nézőpontot, egy új rétegét a konfliktusnak.
Úgy képzelem ezt, mint a fa évgyűrűit. Ahogy idősödik a fa, egyre vastagabb lesz a törzse, és ezzel párhuzamosan szaporodik az évgyűrűi száma. Életünk meghatározó témái, nehézségei is velünk együtt „öregszenek”. Ahogy fentebb is írtam, a részeink, nem tudjuk kitörölni őket, nem tudunk csak úgy túllenni rajtuk. De ahogy a fa évgyűrűi sem egyformák, úgy életünk témái sem. Nem ugyanazt a kört futjuk le újra és újra, hanem mindig eggyel tágabb kört járunk be. Ez a tágabb kör pedig kiegészül a múltbeli tapasztalataink tanulságaival – legalábbis akkor, ha foglalkozunk önismerettel, reflektálunk magunkra, és valóban levonjuk a tanulságokat.
Átalakítás helyett felfedezés
Tehát, ha úgy is érezzük, hogy még mindig nem tudtunk zöld ágra vergődni az életünk egy területén, az nem jelenti azt, hogy nem fejlődtünk semmit. Lehet, hogy még mindig nem tudunk kiállni magunkért a szüleinkkel szemben, de az élet más területein már sikerül. Lehet, hogy még felidegesít a párunk rendetlensége, de sok mindenben már türelmesebbek vagyunk vele.
Vannak témák, amelyek hosszú időn át elkísérnek minket. Ez nem azt jelenti, hogy nincs megoldás és nincs kiút, hanem azt, hogy újabb és újabb leckékre akarnak tanítani minket. Lehetőséget adnak arra, hogy újabb területeket fedezzünk fel életünk térképén.
A „térkép” maga nagy vonalakban már most is megvan, készen van. Az alapvető tulajdonságaink, működésmódjaink, vágyaink, késztetéseink, félelmeink egy élet alatt sem sokat változnak, és nem is az a dolgunk, hogy megváltoztassuk őket. Sokkal inkább az, hogy minél alaposabb, részletgazdagabb képet kapjunk saját magunkról és felfedezzünk új, ismeretlen területeket, hogy aztán ennek birtokában bölcsebb döntéseket hozzunk. Ez a változás, a fejlődés és a gyógyulás kulcsa.
U.i.: Ha szeretnéd feltérképezni a belső világod tájait, gyere el a következő szomatodráma-napra január 19-én vagy jelentkezz egyéni konzultációra!
