„Már megint nem pakoltál el magad után!” „Nem igaz, hogy mindig nekem kell mindent megcsinálnom!” „Örökké csak a telefonodat nyomkodod, én már nem is vagyok fontos neked!” Ismerős mondatok? Így szoktak kezdődni a veszekedések. Vagyok én, vagy te, és úgy érzem, nekem sérült valamilyen érdekem miattad, tehát ezt megtorlom rajtad.

Egy adott kapcsolaton belül gyakran ugyanazok a sérelmek aktiválódnak, így rendszeresen ugyanazok a jelenetek játszódnak le. Mindenki felveszi a szerepét, lejátszódik a meccs, amiből mindkét félnek megvan a maga rejtett nyeresége. Ezt nevezzük játszmának. Ha nem vigyázunk, könnyen csatatérré válhat az életünk. Lassan, de biztosan eltávolodunk attól az ősi vágytól, ami miatt belekezdünk egy kapcsolatba. Szeretnénk megélni a szeretet, a közelség, a biztonság csodálatos élményét, de a játszmáinkkal, harcainkkal épp ezt tesszük lehetetlenné.

 Az ego csatározik

A veszekedések és játszmák abból indulnak ki, hogy ér minket valamilyen sérelem – legalábbis így érezzük. Ezek a sérelmek többnyire nem újkeletűek, hanem visszamutatnak a múltunkba. Emlékeztetnek egy helyzetre, amiből rosszul jöttünk ki. Nagyon gyakran gyerekkori tapasztalatok ezek. Ha valakit kicsiként elhanyagoltak a szülei, felnőttként is érzékenyebben reagálhat az olyan hatásokra, amelyek erre emlékeztetik.

Például ha a párja a kedvenc sorozatát szeretné nézni, miközben ő figyelemre vágyik, könnyen azt a következtetést vonhatja le, hogy őt nem is szeretik, és a sorozat fontosabb. Beaktiválódik a régi elhanyagoltság-érzés, ami annyira rossz volt, hogy nem akarja újra átélni. Ezért inkább elkezd játszmázni: hibáztatja, bűnbaknak kiáltja ki a párját, saját magát pedig áldozatként tünteti fel. Gyerekként valóban áldozat volt, mert ki volt szolgáltatva a szüleinek. Akárhogy igyekezett, nem tudta elérni, hogy valóban figyeljenek rá. Felnőttként már nem kellene, hogy áldozat legyen, de tudattalanul ő maga veszi fel ezt a szerepet, mert ez ismerős neki.

A sérüléseink kiegészítik egymást

Sokszor azok az emberek találnak egymásra, akiknek egymással ellentétes tapasztalataik és sérüléseik vannak. Az elhanyagoltságot megélt emberek – nem tudatosan –gyakran vonzódnak azokhoz, akik gyerekként sok vagy túl sok figyelmet kaptak, és fordítva. A túl sok figyelem abban nyilvánulhat meg, hogy valakit túlóvnak, túlféltenek, túlkorlátoznak, ezáltal nem hagyják kibontakozni, és felfedezni a saját szükségleteit és a saját határait. Aki gyerekként ezt élte át, felnőttként érzékenyen reagálhat minden olyan helyzetre, amikor azt érzi, hogy korlátozni akarják.

A fenti példánál maradva, ha a párja felrója neki, hogy miért nem vele tölti az időt a sorozatnézés helyett, sértődötten visszavághat neki azzal, hogy ne akarja megmondani neki, mit csinálhat és mit nem. Nála is beaktiválódik a gyerekkori sérelem, és úgy érzi, a párja le akarja őt nyomni, és nem tartja tiszteletben a szükségleteit, nem hagyja őt dönteni. Ő is áldozatnak érzi magát, a párját pedig elnyomó zsarnoknak érzékeli.

Nem a sorozatnézés a valódi probléma

Ilyenkor a konkrét konfliktus csak a felszín. Az igazi probléma nem az, hogy az egyik fél sorozatot nézne, a másik meg figyelemre vágyik. Ha csak ennyi lenne a baj, azt meg lehetne beszélni felnőtt módon, és harc nélkül is el lehetne jutni egy közös megegyezésig, ami mindkét félnek jó.

A veszekedés a két sérült belső gyermek között alakul ki. Mindkét fél a másikon vezeti le a gyerekkora óta magában hurcolt, feldolgozatlan sérülését. És a játszma mindaddig újra és újra ismétlődik, amíg legalább egyik fél rá nem ismer a valódi, mélyben húzódó problémára. Amint rájövünk, hogy milyen láthatatlan erők mozgatják a szálakat, együttérzővé válunk a párunk belső gyermekével és a sajátunkkal is. Az értelmetlen ego-harc, a vélt vagy valós sérelmek megtorlásának helyét átveszi a szeretet, ami teret nyit a békés megbeszélésnek.

A szeretetben feloldódik az ego

Az ego védi a személyiségünk határait, és amint sérelmet érzékel, védekező mechanizmusok sokaságát indítja be. Lefagyunk, támadunk vagy védekezünk, mert félünk attól, hogy megsérülünk.

Van azonban egy mélyebb szint, ami túl van a személyiségünkön, és ahol mind egyformák vagyunk. Ez a lélek szintje, ahol nincs félelem, nincs védekezés, csak a színtiszta szeretet van. Amikor nem az egónkkal, a személyiségünkkel azonosítjuk magunkat, hanem a bennünk élő szeretetre hangolódunk rá, el sem indulnak a csatározások, veszekedések. Ilyenkor nem a szétválasztottságban gondolkodunk – vagyok én és vagy te -, hanem az összetartozás tudata határozza meg a kapcsolatunkat. Már nem hasonlítgatunk, nem méricskélünk, nem kérünk számon, nem várunk el, nem védekezünk, mert a szeretet ereje sokkal hatalmasabb. Mint egy óriási hullám a tengeren, elmossa a felesleges sallangokat, amiket az egónk produkál. Nem az lesz a fontos, hogy nekem ne sérüljön érdekem vagy kielégüljön a szükségletem. A szeretet légkörében egységként tudunk működni. Ebben a térben természetesen és magától értetődően működik minden. Adjuk és kapjuk a szeretetet, kölcsönösen, könnyedén, akadálytalanul. Ezen az áramló, mindent beborító erőn nem tudnak felülkerekedni a személyes sérelmek, és el sem indulnak az ego keltette harcok.

A játszmáknak úgy lehet véget vetni, ha mindezt felismerjük, hajlandóak vagyunk mögéjük látni, és minden nap arra törekszünk, hogy a bennünk élő végtelen szeretetre hangolódjunk rá. Ez fogja majd megtisztítani a kapcsolatainkat a felesleges, ártó, mérgező harcoktól.

U.i.: Ha szeretnél rálátni a saját életedet rejtetten alakító erőhatásokra, gyere el február 4-én a Pár-Harcok: Hogyan vess véget a mérgező játszmáknak c. előadásunkra, vagy február 16-án a csoportos szomatodráma-napra, vagy jelentkezz be egyéni konzultációra! 🙂

Pin It on Pinterest

Share This