Anyák napján volt a legutóbbi csoportos szomatodráma-nap, és egy kivétellel mindenki játékában az édesanyjával való viszony került elő. Életünk egyik legmeghatározóbb kapcsolatáról van szó, a „nulladik” kapcsolatról, amit megtapasztalunk. Nem csoda, hogy gyakran a legtöbb jó és a legtöbb fájdalom is ebben a viszonyban koncentrálódik.
Már a magzati életünk során megérzünk valamit abból, hogy édesanyánk hogyan viszonyul hozzánk. Van, akinek a magzatvize szinte „mérgező”, van, akinek “hűvös”, mert hiányzik belőle az odaadó melegség, és van, akinél ideális a hőmérséklet és az összetétel is – azaz, nagyjából azt kapja, amire szüksége van egy gyereknek a fejlődéshez.
Miután megszületünk, bonyolódnak a dolgok. Kialakul egy saját, önálló személyiségünk, ami különbözik a szüleinkétől. Bár bizonyos dolgokban hasonlítunk rájuk, alapvetően különálló lények vagyunk, saját késztetésekkel, hajlamokkal, egyedi vonásokkal. Ez önkéntelenül is szül konfliktusokat köztünk és a szüleink között. A szülők többnyire a saját meggyőződéseikből kiindulva próbálják terelgetni a gyerekeiket valamilyen irányba, és olykor a túlzott felelősségérzet eltompítja a gyerekre való ösztönös, szeretetteli, erőltetés-mentes ráhangolódás képességét.
A szülő nem mindig minket lát, hanem nevelni akar
Gyerekként az lehet az élményünk, hogy velünk valami nem jó, hiszen sokszor noszogatást, sürgetést, irányítást, elégedetlenséget, türelmetlenséget, elvárásokat és kritikákat kapunk a szülők részéről valódi odafigyelés és ráhangolódás helyett. Persze tőlük sem lehet azt várni, hogy mindig készek legyenek elvárás-mentesen ránk figyelni, és a saját akaratuk ránk erőltetése helyett szeretetteli figyelemmel és értelmes kereteket szabva hagyjanak minket kibontakozni. Egyrészt köti őket a felelősségérzet terhe, másrészt ők is hozzák a saját sérüléseiket, a saját szüleikkel való viszonyból.
Akárhogy is nézzük, a szülő-gyerek kapcsolat mindenképpen terhelt egy sor külső és belső elvárással, és nagyon nehéz ezeknek a béklyóitól megszabadulva, szabadon nevelni egy gyereket.
Te tudod, mire vágysz legbelül?
Nagyon sok ember a szüleitől nem azt és nem úgy kapta, amire igazán, legbelül vágyott volna. Lehet, hogy azt gondolja, ideális gyerekkora volt, de később ráismer a hiányaira. Például arra, hogy bár alapvetően jó volt a kapcsolata a szüleivel, nem kapott olyan figyelmet, megértést, odafordulást, vigaszt, együttérzést, melegséget, biztonságot, amire igénye lett volna.
A szülő-gyerek kapcsolatban szerzett tapasztalataink és a rájuk adott reakcióink a legnagyobb tanítómestereink. Beleszületünk egy családba különálló lélekként, és a szüleinken keresztül kapunk meg egy sor olyan helyzetet, amiből tanulnunk kell valamit. Vannak szép, jó és könnyű leckék, és vannak nehezek, fájdalmasak és keserűek is. Mindegyik végső soron afelé visz, hogy jobban megismerjük önmagunkat, a valódi szükségleteinket, hajlamainkat, késztetéseinket, erősségeinket, gyengeségeinket.
Mindig akad jó tükör…
Szerencsére nem a szüleink az egyetlen vonatkoztatási rendszer az életünkben. Már gyerekként is kaphatunk magunk mellé olyan társakat – egy nagynénit/nagybácsit, nagymamát/nagypapát vagy legjobb barátot -, akik teljesen elvárásoktól mentesen tudnak szeretni minket. Akik minket látnak, a teljes valónkban, és igaz módon vissza tudnak tükrözni minket.
Felnőttként pedig megtalálhatjuk azokat az embereket, akik a szeretetükkel gyógyítani tudják a sérüléseinket, be tudják pótolni a hiányainkat, ki tudják elégíteni a szükségleteinket.
A függőségtől a kapcsolódásig
Tudattalanul is ezt keressük: gyógyírt a fájdalmainkra. Ha ez tudattalan is marad, könnyen belecsúszhatunk függőségekbe: egy másik személytől, egy tárgytól (pl. pénztől), szerektől (drogok, alkohol, cigaretta) vagy szokásoktól (pl. szexfüggőség) várjuk, hogy elfeledtesse a hiányainkat. Mindent megteszünk azért, hogy ne érezzük azt a fájdalmat, amit gyerekként átéltünk. A szeretetlenség fájdalma elől függőségekbe menekülünk.
Ennél egy sokkal érettebb és tudatosabb út, ha önismereti élményeket szerzünk önmagunkról, és a tudattalanból a felszínre hozzuk a valódi hiányainkat, szükségleteinket. Ez azzal is jár, hogy találkozunk az ehhez kapcsolódó fájó érzésekkel. Viszont megvéd attól, hogy függőségekben, pótcselekvésekben keressük a megoldást. Lehetővé teszi, hogy megtaláljuk azokat az embereket – legjobb barátokat és ideális társat – az életünkben, akik be tudják gyógyítani a sebeinket. Ezzel a tudatállapottal már nem függeni fogunk tőlük, hanem számítani fogunk rájuk. Értékként, ajándékként, segítőtársként látjuk majd őket, akik mindig mellettünk állnak és mindig szeretnek minket, bármilyenek vagyunk, bármit teszünk, és bármi történik velünk.
Sokszor nehéz elfogadni és belátni, hogy nem feltétlenül a szüleink azok, akiktől ezt az élményt megkaphatjuk. Sokan még felnőtt korukban is a szüleiktől várják ezt az odaadó hátországot. Van, ahol ez meg is valósul, de van, ahol soha nem fog. Ahelyett, hogy egy ideális család képét üldöznénk, érdemes néha körülnézni az életünkben, hogy kik azok, akikkel a legjobban megértjük egymást, akik őszintén tudnak visszajelzést adni – nem nyaliznak és nem kritizálnak -, akik tényleg minket látnak és nem vetítik belénk az elvárásaikat, és akikkel minden gondunkat megoszthatjuk, mert a megértésük és az odafigyelésük feltétel nélküli és gyógyír minden bajunkra.
