Sokszor mondogatjuk, hogy elégedetlenek vagyunk valamelyik testrészünkkel. „Utálom a nagy hasamat.” „Ki nem állhatom a vastag combomat.” „Ha lehetne, legszívesebben levágnám magamról ezt a hájat.”
A belső világunkkal, a bennünk mélyen zajló érzésekkel, a múlt fájdalmas emlékeivel is gyakran így vagyunk. Próbálunk megszabadulni tőlük, jó vastag földréteget lapátolni rájuk, lehasítani őket, tudomást sem venni róluk. Rettegünk attól, hogy újra érezzük azt, ami valaha nagyon fájt.
Rengeteg stratégiát ki lehet dolgozni arra, hogy ne érezzük, ami a mélyben van. Kialakítunk egy személyiséget, felveszünk néhány jól működő, bevált maszkot, és mindig azt vesszük elő, amire éppen szükség van. Úgy cserélgetjük az álarcainkat, mint a ruhát.
Ezzel csak az a baj, hogy közben elveszik valami nagyon lényegi: mindaz, amitől Emberek vagyunk, így, nagybetűvel. A hibáink, az esendőségünk, a gyengeségeink, a fájdalmaink tesznek minket szerethetővé, megközelíthetővé és együttérzővé. Ha mindezt elrejtjük egy jó vastag védőpáncéllal, senkit sem engedünk igazán közül magunkhoz – beleértve saját magunkat is.
Az önismeret arról is szól, hogy először legalább a magam számára felfedem a sötétebb, árnyékosabb, nem túl szép oldalaimat is. Csak azt lehet átölelni, amihez közel engedjük magunkat. Nem létezhet valódi önszeretet és önelfogadás anélkül, hogy meg ne ismernénk a mélységeinket – bármilyen ijesztőnek is tűnnek elsőre. És miután önmagunk előtt megnyílunk, sokkal szerethetőbbé, megközelíthetőbbé válunk mások számára is.
A szomatodráma gyógyító játékokban épp ezt tesszük: egy kis csoportnyi emberrel – vagy egyéni játékokban – közel megyünk ahhoz, ami a mélyben van. Ez az első – és egyben a legnagyobb – lépés az önszeretet és önelfogadás felé.
