Nagyon megrendítő volt látni a vigasztalhatatlanságukat. Hiába nyugtatgattuk őket, hiába voltunk kedvesek és gondoskodóak, az elvesztett biztonságot nem pótolhattuk. Nagyon együtt éreztem velük.
A lelke mélyén majd’ mindenkinek lakik egy ilyen elkeseredett, biztonságát elveszített kisgyermek. Mindannyian hordozunk magunkban hiányokat: a szeretet, a figyelem, a törődés, a gondoskodás kisebb-nagyobb lelki „kátyúit”. Ezek is a részeink, ott vannak velünk minden áldott nap – ha tudunk róluk, ha nem.
Néha nyilvánvalóvá is válnak: amikor nem tudunk jól kezelni bizonyos konfliktusokat, túlreagálunk helyzeteket, alárendelődünk másoknak, vagy épp ellenkezőleg, folyton mások fölé akarunk kerekedni. Vagy „csak” minden ok nélkül azt érezzük, gyengék vagyunk, enerváltak és kedvtelenek.
Szinte minden problémánk gyökerénél ott van ez a sérült, gyenge, tehetetlen, vigasztalhatatlan kisgyermek, aki úgy érzi, nem elég jó, nem elég szerethető önmagában, hanem valamit produkálnia kell ahhoz, hogy elfogadják.
Visszautasítjuk a szeretetet
Nem az a baj, hogy sérült a belső gyermekünk. Talán nincs is ember, akinek nem az. Az igazi nehézséget az jelenti, hogy ez a kicsi énünk határozottan meg van győződve arról, hogy nem is jár neki az igazi, odaadó szeretet. Ezért, ha találkozik is vele, hárítja, visszautasítja.
Számtalan olyan emberrel találkozom a terápiás praxisomban, akik mellett ott lenne egy szerető pár, ott vannak mellettük igaz barátok, mégsem tudják teljes mértékben befogadni a belőlük rájuk áradó szeretetet, gondoskodást.
„Nem akarom őt terhelni a bajaimmal.” „Az én dolgom, hogy gondoskodjak róla, nem pedig fordítva.” „Ezt egyedül kell megoldanom.” – Ilyen és hasonló hiedelmeket táplálunk önmagunkban. Mindezt azért, mert nem hisszük el, hogy jár nekünk a szeretet, hogy méltók vagyunk rá. Azt sem látjuk be, hogy szeretet adni, gondoskodni a másiknak nem teher, hanem épp ellenkezőleg: jól esne neki, ha érezné, hogy számítunk rá, bízunk benne, és elfogadnánk, amit adni tud.
A kapcsolataink minőségét mélyítené, ha hagynánk gyógyítani magunkat a hozzánk közel állók által. Azokat a hiányokat, amelyeket gyerekkorban begyűjtöttünk, később betölthetjük.
Az önismeret többek között abban is segít, hogy rálássunk, hol vannak a hiányaink, és hogyan, milyen tudattalan mechanizmusokkal hárítjuk mások szeretetteli közeledését. Ha elvesszük ezeket a barikádokat, lassan, de biztosan elindulhatunk a gyógyulás felé.
U.i.: Ha szeretnéd gyógyítani a belső gyermeked, ha élményszerűen felfedeznéd a legbelsőbb érzéseidet, várlak szeretettel a következő csoportos szomatodráma-napra június 22-én vagy egyéni konzultációra.
