Egy szakítás, egy válás után sok nő azt érzi, hogy romokban hever. Legtöbben értéktelennek gondolják magukat, és tele vannak kérdésekkel, kételyekkel önmagukkal és a párkapcsolattal kapcsolatban: „Még erre sem vagyok jó?” „Senkinek sem kellek?” „Minek vagyok egyáltalán, ha egy romhalmaz az életem?” „Mi van, ha soha többé nem találok magamnak párt?” Gyakran, miközben a nő szenved, a férfi vígan elvan, éli világát – legalábbis látszólag -, ami egy újabb tőrdöfés a nők amúgy is megtépázott önértékelésén.
Miért van az, hogy majdnem mindig a nő szenved?
Legtöbbször azért, mert a nők többnyire aktív kapcsolatban vannak az érzelmi világukkal, és meg merik engedni maguknak, hogy szomorúak legyenek, sírjanak, megéljék a nem túl kellemes érzéseket is. A legtöbb férfi viszont úgy nevelkedett, hogy a „férfiak nem sírnak”, „katonadolog”, „egy férfinak mindig erősnek kell lennie”. Ezért aztán nagyon sokuknak szinte semmilyen kapcsolata nincs az érzéseivel – a negatív érzésekkel meg pláne. Inkább falat húznak maguk köré, álarcokat vesznek fel, „faszacsávónak” mutatják magukat a külvilág felé, és úgy félnek az érzelmektől, mint a tüzes vastól. Sok férfi szabályosan menekül, amikor érzelmi megnyilvánulásokat lát egy nőn, mert nem tud, és nem is akar vele mit kezdeni. Sokszor az a félelem van benne, hogy ha utat enged az érzéseinek, akkor gyengévé, sebezhetővé válik, ami egyáltalán nem illik a magáról kialakított „faszacsávó”-képbe. Így hát inkább bekeményedik, hamar továbblép, keres magának másik nőt, és ha az exe sír utána, még esetleg bántja, sértegeti is, vagy elfordul tőle, hogy ezzel is védje magát az érzelmi bevonódástól. Természetesen nem minden férfi ilyen: vannak, akik hajlandóak érezni és képesek emberi módon, együttérzéssel intézni a szakítás
Mutasd, hogy szakítasz! Megmondom, ki vagy!
Egy szakítás, bármilyen kellemetlen is, számos tanulságot is rejt magában. Miután kisírtuk a bánatunkat és elgyászoltuk a kapcsolatot, érdemes azt is végiggondolni, mire tanított minket ez az egész.
Sokszor csak ilyen helyzetekben ismerjük meg igazán a másikat. Például kiderülhet, hogy valóban szeretett-e minket, vagy inkább csak jók voltunk neki valamire. Arra is fény derülhet, hogy a másik fél képes-e egyáltalán valódi intimitásra, érzelmi közelségre: hajlandó-e megmutatni magát a gyengeségeivel együtt. Képes-e, akar-e legalább előttünk megszabadulni az álarcaitól, és őszintén jelen lenni a kapcsolatban. Vagy még előttünk is fenntartja azt a képet, amit a külvilágnak mutat, és soha nem enged igazán közel magához sem minket, sem mást…
Az, ahogy valaki a szakítást kezeli, sok mindent elárul a jelleméről és arról is, hogy hogyan viszonyul hozzánk. Ha azt vesszük észre, hogy a másik érzelmileg hozzáférhetetlen, és addig voltunk jók nekik, amíg minden rendben ment, feltehetjük magunknak a kérdést: tényleg erre van szükségünk?
Miért ragaszkodunk a romboló kapcsolatokhoz?
Sok esetben hiába mutatja ki a másik fél a „foga fehérjét”, hiába jövünk rá arra, hogy már a kapcsolatban sem bánt velünk jól, mégis ragaszkodunk hozzá, a kapcsolathoz. Szinte mindig a magánytól való ősi félelmünk áll ennek a hátterében. Félünk attól, hogy egyedül maradunk, hogy nem lesz, akire támaszkodhatunk, ha baj van. Ez annyira ijesztő tud lenni, hogy inkább benne maradunk rossz kapcsolatokban is, csak hogy ne érezzük a kínzó magányt. Megalkuszunk, beérjük kevesebbel is, mert menekülünk a magány elől.
Ahhoz, hogy jól el tudjunk gyászolni egy kapcsolatot, és ne sodródjunk bele egy újabba csak azért, hogy ne legyünk egyedül, foglalkoznunk érdemes azzal, hogy vagyunk saját magunkkal. Milyen hiedelmeket táplálunk önmagunkkal, a világgal, a másik nemmel, az emberi kapcsolatokkal összefüggésben… Mennyire tudjuk szeretni, elfogadni magunkat, vagy inkább folyton csak magunkban keressük a hibát? Tudjuk-e egyáltalán, mire van szükségünk?
Ahhoz, hogy méltó párkapcsolatot találjunk, nélkülözhetetlen az önismeret és az önmagunkkal való szeretetteli viszony felépítése. Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra. Ez egy út, amin ha elindulunk, van esélyünk arra, hogy ne félelemből, megalkuvásból kezdjünk bele egy párkapcsolatba, hanem megtaláljuk azt a társat, akitől azt kapjuk, amire szükségünk van.
