Amikor párt választunk, sokszor azért épp azt a férfit/nőt szemeljük ki a tömegből, mert megérezzük, hogy valami olyat képvisel a lényével, amire nagy szükségünk van. Megvan benne egy vagy több olyan tulajdonság, készség, képesség, erősség, ami nekünk imponál. Vagy azért, mert bennünk is megvan, és fontos részét képezi az életünknek, vagy azért, mert úgy érezzük, mi nem vagyunk olyan erősek azon a területen.
Például gyakori párosítás, hogy az egyik fél a gyakorlati, racionális dolgokban jó, a másik pedig az érzelmek kezelésében, az empátiában, a kommunikációban ügyes. A kapcsolat elején mindkettőjüket lenyűgözheti a másik fejlettsége az adott területen, később azonban konfliktusok forrása is lehet a túl nagy különbség.
Mire szerződünk?
Minden kapcsolat egyfajta szerződés is. Kimondatlanul, többnyire tudat alatt teszünk vállalásokat és támasztunk elvárásokat is egymás felé. Kölcsönösen adunk és kapunk. Kézenfekvő, hogy abból adjunk többet, amiből nekünk több van, a másiknak kevesebb.
Aki gyakorlatiasabb, vállalhatja a pénzügyek intézését, a szervezési dolgokat és egyéb praktikus tennivalókat. Aki az érzelmi oldalon erősebb, valószínűleg kezdeményezőbb lesz a problémák átbeszélésében, kezelésében, elsimításában.
Egy idő után beállhat egy kényelmes, viszonylag jól működő rendszer, ahol mindenki az erősségeit kamatoztatja. Bár a rendszer maga jól működik, a két fél egyre távolabb kerülhet egymástól, egyre szélesebbre nyílhat az olló kettejük között.
Míg mindenki egyre erősebbé, ügyesebbé válik a saját területén, nem fejlődik semmit a másik oldalon. Ez odáig is fajulhat, hogy alá-fölé rendeltségi viszonyok alakulnak ki, és fölényessé, kioktatóvá válhatunk a saját területünkön, míg a másik területen lemaradunk, mindent a másikra hagyunk és visszafejlődünk. Ez pedig aláássa a kapcsolat egyik legfontosabb alappillérét, az egymás iránti tiszteletet.
Ne a másikért vállaljunk felelősséget, hanem magunkért!
Egy hosszú kapcsolatban annyira elmosódhatnak az én-határok, hogy észrevétlenül is felelősséget kezdünk vállalni a másikért. Hogy a fenti példánál maradjunk: ha én jó vagyok a praktikus dolgokban, elintézem a párom helyett is a számlák befizetését, a hivatalos dolgokat, mondván, hogy én úgyis jobban, könnyebben megcsinálom. Ha pedig fejlettebb az érzelmi intelligenciám és az önismeretem, felelősséget vállalhatok a másik érzelmi problémáiért is. Amit ő nem akar érezni, amivel nem hajlandó szembesülni, azt érzem helyette is. Lehet, hogy nála nincs rendben valami, de mivel ő nem foglalkozik vele, tudattalanul is átveszem az ő terheit, sérüléseit, hiányait. Az is előfordulhat, hogy az ő érzelmi nehézségei miatt én betegszem meg, nálam jelentkezik a tünet.
Ha elkezdtünk ebbe az irányba menni, fontos, hogy észrevegyük, tudatosítsuk, és elkülönítsük a saját felelősségünket a másikétól. Miért vagyok én felelős? A saját tetteimért, gondolataimért, érzéseimért, a saját fejlődésemért. Ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk azért, ami nem a miénk, és folyton csak az erősségeinket csiszolgatnánk, legyünk hajlandóak lépéseket tenni afelé is, ami nem olyan ismerős, ami nem olyan komfortos, amiben nem vagyunk olyan jók.
Ha tudjuk ebben a folyamatban jól támogatni egymást, akkor a köztünk lévő különbség nem növekszik, hanem csökken. Az egymás iránt érzett tiszteletünk pedig ezzel párhuzamosan erősödik: ha látom, hogy a másik kész és hajlandó fejlődni abban is, ami nem annyira az ő terepe, az automatikusan tiszteletet ébreszt bennem.
A kölcsönösségen és egyenrangúságon alapuló párkapcsolati „szerződés” nem arról szól, hogy a másik átvállaljon helyettünk valamit, hanem arról, hogy általa, a példája és a támogatása által is tanuljunk, fejlődjünk, külön-külön és közösen is.
