3 csapda, amibe beleeshetsz + 3 kérdés, amit feltehetsz magadnak
Sok ember él úgy, hogy mindent kontrollálni és irányítani akar. Csak akkor érzi jól magát, ha az ő kezében van a gyeplő, és ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné, dühös, csalódott, elkeseredett lesz. Ennél jobb a „marketingje” a mindent a sorsra, isteni gondviselésre bízóknak. Ők pontosan tudják, hogy lehetetlen mindent kézben tartani és irányítani. Nálunk sokkal nagyobb erők mozgatják a szálakat láthatatlanul. Ez így nagyon jól hangzik, és igaz is, de ennek az életfilozófiának is megvannak a csapdái.
1. Eltűnik a saját akaratod
„Legyen meg a te akaratod!” – szoktuk mondani, amikor az isteni gondviselésre bízzuk magunkat. De még ez a szép gondolat is válhat destruktívvá, ha félreértelmezzük. Az isteni tervre való ráhangolódás nem azt jelenti, hogy nem lehet saját akaratunk. Még ha a sorsunk, az életutunk nagy részben eleve elrendelt is, mindig van szabad akaratunk. Az élet felkínál lehetőségeket, és szabadon dönthetünk, hogy melyiket választjuk, merre kormányozzuk a hajónkat. Ha kizárólag a sorsra bízzuk magunkat, kihagyjuk a saját részünket, a saját feladatunkat, a saját megküzdésünket, munkánkat, befektetett energiánkat, ami szintén elengedhetetlen az élethez. Eljuthatunk odáig, hogy elveszítjük a belső iránytűnket, és azt sem tudjuk már, merre tartunk. Nem lesznek határozott céljaink, terveink, hanem a „sorsra bízom magam” magasztos jelszavával elkezdünk sodródni.
Kérdés: Melyek a főbb céljaid, és mi az, amit meg fogsz tenni azért, hogy megvalósuljanak?
2. Nem tapasztalod meg a saját erőd
Nagyszerű dolog ráérezni arra, hogy az életünket át meg átszövi egy nálunk jóval nagyobb erő: hogy nem csak úgy, véletlenül történnek velünk az események, hanem okkal és céllal. Sokan azt is érzik, tapasztalják, hogy ez a láthatatlan erő megvédi őket, például csodával határos módon megúsznak baleseteket, vagy pont azokkal az emberekkel találkoznak, akik segíteni tudják őket az útjukon. Jó érzés erre tudatossá válni, ebben bízni tudni. Ám ha mindig csak a nálunk nagyobb erőkre hagyatkozunk rá, és mindig csak bízunk, nem tapasztaljuk meg a saját erőnket.
Vannak helyzetek, amikor már tényleg csak a csoda segíthet, de nem minden helyzet ilyen. Igenis szükségünk van arra is, hogy ne csak Istenben, a gondviselésben, hanem saját magunkban is bízni tudjunk. Ehhez pedig az kell, hogy helytálljunk, megküzdjünk, kiálljunk magunkért, megvédjük magunkat, tegyünk a céljainkért. Ahelyett, hogy „kivonnánk magunkat az életből” és csak hagynánk, hogy megtörténjenek velünk az események, tevőleges részt kell vállalnunk az életünk irányításában. Ez azzal is jár, hogy kudarcokat élünk át, néha elbukunk, nem sikerül minden elsőre, és nem minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. De ahhoz, hogy a saját erőnket megtapasztaljuk, szükségesek ezek a gyakorlatban szerzett élmények.
Attól válunk életrevalóvá, ha újra és újra kipróbáljuk magunkat, kihívásokat támasztunk magunk elé, célokat tűzünk ki, és folyamatosan teszünk lépéseket ezek felé. Ha ez a rész kimarad, éles helyzetekben, amikor szükség lenne a saját erőnkre, védtelennek és kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat. A környezetünk pedig ezzel visszaélhet: átgázolhatnak rajtunk, bánthatnak minket – szavakkal vagy tettlegesen – ha hagyjuk.
Kérdés: Melyek voltak azok az eredmények eddigi életed során, amelyeknél úgy érezted, hogy saját erőből érted el őket, és melyek voltak azok a helyzetek, amikor meg tudtad védeni magad?
3. Elhalványul a kreativitásod
„Mindig lesz valahogy.” „Eddig mindig minden megoldódott.” „Az idő/az élet majd elrendezi a dolgokat.” Gyakran nyugtatgatjuk magunkat ezekkel a jelmondatokkal, ezzel mintegy kivonva a saját felelősségünket az életünk alakításából. Ahelyett, hogy mi törekednénk a megoldásra, várjuk, hogy valami külső erő vagy rendező elv megoldja helyettünk a dolgokat. Valóban fontos lehet ebben IS bízni, és nem szélmalomharcot vívva minden áron elérni, amit kiterveltünk és „megerőszakolni az életet”. De a másik véglet sem szerencsés, mert kiölheti a kreativitásunkat: annak az élményét, hogy képesek vagyunk létrehozni dolgokat, és létrejöhet valami belőlünk fakadóan, saját kútfőből.
Az élet egy alkotó folyamat. Csecsemőkorunktól fogva alkotva tanuljuk az életet: ahogy megtesszük az első lépéseinket, kiadjuk az első hangokat, papírra vetjük az első rajzainkat – ez mind-mind alkotás. Belülről, önmagunkból kiindulva létrehozunk valamit, ami addig nem létezett. A művészetterápiák is ezen alapulnak: újra megteremtik a kapcsolatot a belső tartalmaink, a belső gazdagságunk és köztünk azáltal, hogy kifejeződik, ami bennünk van: zenével, tánccal, rajzolással, festéssel…
Ahhoz, hogy tudatában legyünk ennek a belső gazdagságnak, időnként alkotni kell: kifejezni a gondolatainkat, az érzéseinket, ötletelni, létrehozni új dolgokat. Ha ezt nem tesszük, üresnek érezhetjük magunkat. Elkezdhetjük azt érezni, hogy belőlünk nem fakad semmi, mindig csak reagálunk a környezetünkből érkező ingerekre. Ez gyengévé, túlalkalmazkodóvá, kiszolgáltatottá tesz, elmossa a személyiségünk körvonalait, észrevétlenül beleolvadunk a tömegbe, és eljuthatunk odáig, hogy azt sem tudjuk, kik vagyunk, mit képviselünk, mire vágyunk, mire van szükségünk.
Ebből az állapotból a kiút a belső tartalmainkkal való kapcsolatfelvétel. Ebben segíthet a szomatodráma is, ahol szereplők segítségével kivetítjük a térbe az érzéseinket, élményeinket. Így teremtődik kapcsolat a belső világunk és köztünk. Ez a kapcsolatfelvétel szükséges ahhoz, hogy a tudattalan tudatossá, a zsigeri reakció proaktív, kreatív tetté váljon. Ez a váltás jelenti a kapcsolót a megbetegítő és gyógyító folyamatok között.
Kérdés: Milyen tevékenységek közben tudod megélni az alkotó énedet?
