Sok felnőtt ember érzi úgy, hogy ha akarna, sem tudna sírni. Nem tud elérzékenyülni még a filmeken sem, és mindig van benne egy tartás, ami nem engedi felszínre törni az érzelmeit. Tudattalanul felvett egy páncélt, kiépített maga köré egy falat, ami távol tartja őt a többi embertől és saját magától: a legbelső, sérülékeny, érző lényétől. Vajon miért veszítjük el a kapcsolatot az érzéseinkkel, és miért döntünk úgy, hogy nem mutatjuk meg magunkat a hibáinkkal, gyengeségeinkkel együtt, és bújunk el a szerepeink mögé? És hova vezet ez?
Természetes, és az élet velejárója, hogy veszünk fel bizonyos szerepeket. A munkatársaink például nagy valószínűséggel nem ismerik olyan oldalainkat, mint a 
Hasonlóan működik ez érzelmi oldalról is. Minél távolabbi vagy hivatalosabb a kapcsolatunk valakivel, annál inkább a szerepek szintjén kapcsolódunk, és kevésbé mutatjuk meg neki az igazi, őszinte, álarcok nélküli arcunkat. És annál intimebb, bensőségesebb egy kapcsolat, minél inkább meztelenre tudunk vetkőzni egymás előtt lelki, érzelmi szempontból is. Azaz, merjük egymásnak megmutatni a legsérülékenyebb, leggyengébb részünket is.
Miért építünk falakat?
Ahhoz, hogy fel merjük vállalni magunkat mindenestül – a hibáinkkal, gyengeségeinkkel, sérüléseinkkel együtt -, szükségünk lenne egy alapvető bizalomra a világ és a többi ember felé. Ez egészen korán, csecsemő-és kisgyerekkorban alakul ki vagy szenved csorbát, és jórészt attól függ, hogy a gondozóink – a szüleink, óvónőink, tanáraink – hogyan reagáltak ránk. Főleg az hagy mély nyomokat bennünk, hogy hogyan bántak velünk, amikor valami baj volt.
Például ha egy gyerek sokáig bepisilt vagy gyakran tett rossz fát a tűzre, rendszeresen az az élménye lehetett, hogy vele valami baj van. Hogy ő a probléma. Sok esetben ugyanis a szülők, óvónők, tanárok nem együttérzéssel és türelemmel fordulnak a gyerek felé, hanem szigorral, vádlón, vagy épp ijedtséggel, kétségbeesett megoldáskereséssel, orvosról orvosra, szakemberről szakemberre hordva a kicsit. Ebből ő azt a következtetést vonja le, hogy vele csak a gond van.
Van egy másik, még súlyosabb következmény is. A gyerek ilyenkor azt érzi, hogy nem érti meg senki, nem kíváncsiak a felnőttek arra, hogy mi van őbenne, hanem egyoldalúan le akarnak nyomni valamit a torkán, kipécézik, pellengérre állítják, és rátolnak minden felelősséget – a sajátjukat is. Ez egy gyerek számára elviselhetetlen teher, ráadásul azt éli meg, hogy visszaélnek az ő kicsiségével, sérülékenységével, kiszolgáltatottságával. A tekintélyszemélyek csak a hatalmukat érvényesítik rajta, és közben egy minimális együttérzést sem mutatnak felé. A gyerek ilyenkor még nem tudja megvédeni magát, hiszen rá van szorulva a gondozóira mind fizikailag, mind érzelmileg, ezért minden szavukat igaznak gondolja. Megtanulja, hogy hibázni, gyengének lenni nem jó, mert visszaélhetnek a sérülékenységével. Kialakul benne egy alapvető bizalmatlanság és gyanakvás mindenki felé, és inkább azt választja, hogy nem mutatja meg magát „lecsupaszítva”, hanem folyton szerepeket vesz fel, ami páncélként megvédi attól, hogy még egyszer átélje a gyerekkori kiszolgáltatottságot, szégyent, megalázottságot. Keménnyé, merevvé, érzelmileg megközelíthetetlenné válik még azok számára is, akikkel szemben nem lenne mitől félnie.
Távol az érzésektől, távol önmagunktól, távol egymástól
Ez a fajta páncél nemcsak a külvilágtól tart távol, hanem önmagunktól is. Aki elvágja magát az érzelmeitől, az eltávolodik egy fontos részétől – a belső gyermekétől is. 
Az érzések elzárása a valódi, intim, bensőséges kapcsolatot is lehetetlenné teszi, hiszen a másik fél hiába szeretne érzelmileg közelebb kerülni, mindig falakba ütközik.
Vegyük fel újra a kapcsolatot az érzéseinkkel!
A keménység, bizalmatlanság, gyanakvás és védekezés láthatatlan falai csak úgy tudnak leomlani, ha hajlandóak vagyunk felvenni a kapcsolatot a belső világunkkal, a mélyre eltemetett, fájó érzéseinkkel.
Ez segít abban, hogy együttérzővé tudjunk válni saját magunkkal – a belső gyermekünkkel – és másokkal – a gyermekeinkkel, párunkkal, szüleinkkel, barátainkkal. Így tudunk majd bensőséges, őszinte kapcsolatokat kialakítani, ahol kölcsönösen szeretjük és elfogadjuk egymást, mindent megoszthatunk magunkból, és ahol nincs mitől félnünk, mert a másik fél képes együttérzően reagálni a gyengeségeinkre is.
A falak leomlása felszabadít
Szomatodráma játékvezetőként és terapeutaként sok szép, katartikus „falomlásnak” voltam már tanúja. Aki hosszú évek után újra felvette a kapcsolatot az érzéseivel, gyógyította a belső gyermeke sebeit, mind arról számolt be, hogy megkönnyebbült és szabadnak érezte magát. Rájött, hogy a páncél fenntartása és az, hogy mindig résen volt, mikor milyen arcát mutassa, milyen szerepet vegyen fel, rengeteg energiáját emésztette fel, és rabságban tartotta.
Az önmagával való együttérző, szeretetteli kapcsolat élménye felszabadította. Onnantól kezdve már nem a gyermeki sérülései irányították tudattalanul a kapcsolataiban, oldódott az alapvető bizalmatlansága, és tudott felnőtt döntést hozni arról, hogy kinek mennyire mutatja meg magát.
Azért is fontos önismerettel foglalkoznunk, hogy a bennünket rejtetten irányító, minket gúzsba kötő belső mozgatórugókat észrevegyük, tudatosítsuk, ezáltal megszabaduljunk a hatásuktól, és visszanyerjük az életünk tudatos vezetésének szabadságát.
