Sok felnőtt ember érzi úgy, hogy ha akarna, sem tudna sírni. Nem tud elérzékenyülni még a filmeken sem, és mindig van benne egy tartás, ami nem engedi felszínre törni az érzelmeit. Tudattalanul felvett egy páncélt, kiépített maga köré egy falat, ami távol tartja őt a többi embertől és saját magától: a legbelső, sérülékeny, érző lényétől. Vajon miért veszítjük el a kapcsolatot az érzéseinkkel, és miért döntünk úgy, hogy nem mutatjuk meg magunkat a hibáinkkal, gyengeségeinkkel együtt, és bújunk el a szerepeink mögé? És hova vezet ez?

Természetes, és az élet velejárója, hogy veszünk fel bizonyos szerepeket. A munkatársaink például nagy valószínűséggel nem ismerik olyan oldalainkat, mint a

barátaink vagy a családtagjaink. Hivatalos helyzetekben – pl. banki vagy bírósági ügyintézéskor – még feszesebben, merevebben tartjuk magunkat ahhoz, hogy valamilyen arcunkat mutassuk. Olyan ez, mint az öltözködés: hivatalos, ünnepélyes eseményekre öltözünk ki a legjobban, és az ünnepi öltözet – bár szép és csinos -, ritkán kényelmes. Baráti, családi körben már lazább, kényelmesebb, kopottabb ruhákat is megengedünk magunknak, a hozzánk legközelebb állók előtt pedig meztelenre is vetkőzünk anélkül, hogy szégyellnénk magunkat.

Hasonlóan működik ez érzelmi oldalról is. Minél távolabbi vagy hivatalosabb a kapcsolatunk valakivel, annál inkább a szerepek szintjén kapcsolódunk, és kevésbé mutatjuk meg neki az igazi, őszinte, álarcok nélküli arcunkat. És annál intimebb, bensőségesebb egy kapcsolat, minél inkább meztelenre tudunk vetkőzni egymás előtt lelki, érzelmi szempontból is. Azaz, merjük egymásnak megmutatni a legsérülékenyebb, leggyengébb részünket is.

Miért építünk falakat?

Ahhoz, hogy fel merjük vállalni magunkat mindenestül – a hibáinkkal, gyengeségeinkkel, sérüléseinkkel együtt -, szükségünk lenne egy alapvető bizalomra a világ és a többi ember felé. Ez egészen korán, csecsemő-és kisgyerekkorban alakul ki vagy szenved csorbát, és jórészt attól függ, hogy a gondozóink – a szüleink, óvónőink, tanáraink – hogyan reagáltak ránk. Főleg az hagy mély nyomokat bennünk, hogy hogyan bántak velünk, amikor valami baj volt.​

Például ha egy gyerek sokáig bepisilt vagy gyakran tett rossz fát a tűzre, rendszeresen az az élménye lehetett, hogy vele valami baj van. Hogy ő a probléma. Sok esetben ugyanis a szülők, óvónők, tanárok nem együttérzéssel és türelemmel fordulnak a gyerek felé, hanem szigorral, vádlón, vagy épp ijedtséggel, kétségbeesett megoldáskereséssel, orvosról orvosra, szakemberről szakemberre hordva a kicsit. Ebből ő azt a következtetést vonja le, hogy vele csak a gond van.

Van egy másik, még súlyosabb következmény is. A gyerek ilyenkor azt érzi, hogy nem érti meg senki, nem kíváncsiak a felnőttek arra, hogy mi van őbenne, hanem egyoldalúan le akarnak nyomni valamit a torkán, kipécézik, pellengérre állítják, és rátolnak minden felelősséget – a sajátjukat is. Ez egy gyerek számára elviselhetetlen teher, ráadásul azt éli meg, hogy visszaélnek az ő kicsiségével, sérülékenységével, kiszolgáltatottságával. A tekintélyszemélyek csak a hatalmukat érvényesítik rajta, és közben egy minimális együttérzést sem mutatnak felé. A gyerek ilyenkor még nem tudja megvédeni magát, hiszen rá van szorulva a gondozóira mind fizikailag, mind érzelmileg, ezért minden szavukat igaznak gondolja. Megtanulja, hogy hibázni, gyengének lenni nem jó, mert visszaélhetnek a sérülékenységével. Kialakul benne egy alapvető bizalmatlanság és gyanakvás mindenki felé, és inkább azt választja, hogy nem mutatja meg magát „lecsupaszítva”, hanem folyton szerepeket vesz fel, ami páncélként megvédi attól, hogy még egyszer átélje a gyerekkori kiszolgáltatottságot, szégyent, megalázottságot. Keménnyé, merevvé, érzelmileg megközelíthetetlenné válik még azok számára is, akikkel szemben nem lenne mitől félnie.

Távol az érzésektől, távol önmagunktól, távol egymástól

Ez a fajta páncél nemcsak a külvilágtól tart távol, hanem önmagunktól is. Aki elvágja magát az érzelmeitől, az eltávolodik egy fontos részétől – a belső gyermekétől is.

Dobozba zárja őt és mélyre temeti. A tekintélyszemélyek szigorú, együttérzéstől mentes hangja belső hanggá válik benne, és saját magával is úgy bánik, ahogy vele bántak gyerekként. Kemény, kíméletlen, kritikus, túl szigorú vagy épp hogy túl elnéző és elhanyagoló lesz önmagával – attól függ, mit szívott magába kicsiként. A belső gyermek pedig előbb vagy utóbb fellázad – általában valamilyen elakadás, tünet vagy betegség formájában jelzi, hogy nem bánnak jól vele.

Az érzések elzárása a valódi, intim, bensőséges kapcsolatot is lehetetlenné teszi, hiszen a másik fél hiába szeretne érzelmileg közelebb kerülni, mindig falakba ütközik.

Vegyük fel újra a kapcsolatot az érzéseinkkel!

A keménység, bizalmatlanság, gyanakvás és védekezés láthatatlan falai csak úgy tudnak leomlani, ha hajlandóak vagyunk felvenni a kapcsolatot a belső világunkkal, a mélyre eltemetett, fájó érzéseinkkel.

Ez elsőre ijesztőnek tűnhet, de aki már megtapasztalta, tudja, hogy végtelenül felszabadító és megkönnyebbülést hozó tud lenni, ha végre kinyitjuk azt a csapot – az érzelmeink csapját -, és hagyjuk, engedjük, hogy akadálytalanul áramoljanak az érzések. 

Ez segít abban, hogy együttérzővé tudjunk válni saját magunkkal – a belső gyermekünkkel – és másokkal – a gyermekeinkkel, párunkkal, szüleinkkel, barátainkkal. Így tudunk majd bensőséges, őszinte kapcsolatokat kialakítani, ahol kölcsönösen szeretjük és elfogadjuk egymást, mindent megoszthatunk magunkból, és ahol nincs mitől félnünk, mert a másik fél képes együttérzően reagálni a gyengeségeinkre is.

A falak leomlása felszabadít

Szomatodráma játékvezetőként és terapeutaként sok szép, katartikus „falomlásnak” voltam már tanúja. Aki hosszú évek után újra felvette a kapcsolatot az érzéseivel, gyógyította a belső gyermeke sebeit, mind arról számolt be, hogy megkönnyebbült és szabadnak érezte magát. Rájött, hogy a páncél fenntartása és az, hogy mindig résen volt, mikor milyen arcát mutassa, milyen szerepet vegyen fel, rengeteg energiáját emésztette fel, és rabságban tartotta.

Az önmagával való együttérző, szeretetteli kapcsolat élménye felszabadította. Onnantól kezdve már nem a gyermeki sérülései irányították tudattalanul a kapcsolataiban, oldódott az alapvető bizalmatlansága, és tudott felnőtt döntést hozni arról, hogy kinek mennyire mutatja meg magát.

Azért is fontos önismerettel foglalkoznunk, hogy a bennünket rejtetten irányító, minket gúzsba kötő belső mozgatórugókat észrevegyük, tudatosítsuk, ezáltal megszabaduljunk a hatásuktól, és visszanyerjük az életünk tudatos vezetésének szabadságát.

Pin It on Pinterest

Share This