​Amikor szomorúak, dühösek, elkeseredettek, gyengék vagyunk, sokszor ilyen reakciókat kapunk a környezetünktől: „Szedd össze magad!” „Rossz rád nézni.” „Nincs is okod panaszra, tök jó életed van.” „Nézd meg, mások mennyit szenvednek. Ahhoz képest neked arany életed van.” „Örülj annak, hogy van kezed-lábad és tudsz mozogni…” „Ne legyél már olyan negatív!” „Ha így állsz hozzá a dolgokhoz, ne csodálkozz, ha nem sikerül…” „Légy hálás azért, amid van!” „Légy pozitív!” „Majd ha lenyugszol, akkor tárgyalok veled.” „Ne hisztizz!” „Azzal, hogy balhézol, nem jutsz előrébb.” „Megváltoztál. Ki vagy fordulva magadból. Nem ismerek rád.”

Ugye ismerősek ezek a mondatok? Talán olyannyira, hogy sokszor igazat is adunk a másik félnek. Él bennünk is egy belső hang, amelyik ugyanezeket a mondatokat hajtogatja – a környezet csupán ezt hangosítja ki, erősíti fel.

Ha valahol mélyen kritikusan, ítélkezve, türelmetlenül, bántó módon bánunk saját magunkkal, akkor erre a részünkre, erre a felületünkre rá tud csatlakozni a külvilág, és ugyanezt a bánásmódot fogjuk tapasztalni a másokkal való kapcsolatainkban is. Azért hagyjuk, hogy így bánjanak velünk, mert legbelül igazat adunk nekik. Az ő mondataik rárímelnek a saját belső meggyőződéseinkre. Sokszor fel sem tűnik, hogy ez nem esik jól. Sőt, még fel is mentjük a másik felet azzal, hogy „ő csak jót akar”.

Ha le vannak tiltva a rossz érzések…

Persze nem magunktól találjuk ki ezeket a mondatokat. Az önostorozás, az önkritika, az önbántás, az önszabotázs tanult képesség. Sokan olyan családi légkörben nevelkednek, ahol a negatív érzések kimondva vagy kimondatlanul le vannak tiltva. Azt sugallják a gyerek felé, hogy haragosnak, dühösnek, elkeseredettnek, gyengének lenni nem oké. Ha valamelyik érzés felbukkanna, azonnal lekeverik: „Ne hisztizz! Ne szomorkodj! Ne légy haragos!” Vagy ha ezt nem is mondják ki, a passzivitásukkal, a figyelmük hiányával éreztetik a gyerekkel azt, hogy érezni nem jó, mert az érzések úgysem találnak meghallgatásra. Például a szülők annyira a munkájuknak élnek vagy annyira el vannak foglalva a saját problémáikkal, hogy észre sem veszik, mi zajlik a gyerekeikben.

A külső hagból belső hang lesz

Azt, hogy felnőttként milyen viszonyban vagyunk saját magunkkal, az érzéseinkkel, nagyban befolyásolja az, hogy gyerekként hogyan reagáltak ránk a szüleink és más tekintélyszemélyek. Mi volt a reakciójuk, amikor negatív érzéseket éltünk át? Adtak-e teret a bánatunknak, haragunknak, dühünknek, vagy inkább azt sugallták, hogy elfogadhatatlan, ha rosszul érezzük magunkat? Tudtak-e együttérezni velünk, szeretettel kapcsolódni hozzánk akkor is, amikor kellemetlen érzéseket éltünk át, vagy esetleg megijedtek az érzésektől, távolságot tartottak, nem tudtak kapcsolódni hozzánk olyankor? Kaptunk-e ilyenkor is valódi törődést, odafigyelést, megértést, vagy inkább csak kívülről, felülről fegyelmeztek minket és megmondták, hogy kellene éreznünk magunkat?

Ha gyerekként nem tapasztaltuk meg, hogy milyen az, amikor valaki ráhangolódik az érzéseinkre, odafigyel ránk, velünk van a bajban és megért minket akkor is, ha nem a szebbik arcunkat mutatjuk, felnőttként is képtelenek lehetünk az igazi együttérzésre – mind saját magunkkal, mind másokkal szemben.

Mi a különbség az empátia és a szimpátia között?

Brené Brown-nak van egy fantasztikus videója, ami nagyon látványosan illusztrálja, mi a különbség a két fogalom között. A szimpátia esetén „jót akarunk” a másiknak: próbáljuk egy külső nézőpontból meggyőzni őt arról, hogy nincs is akkora baj, neki nem is olyan rossz, majd jobb lesz, lehetne rosszabb is stb. Esetleg elkezdjük ezo-spiri közhelyekkel bombázni: legyen pozitív, hálás, mindennek oka van, ennek így kellett lennie stb. Ilyenkor érzelmileg távolságot tartunk. Ha ő egy kút mélyén ül, fentről kiabálunk le neki, okoskodunk, magyarázunk, hűvös racionalitással vagy felsőbbrendű bölcsességgel megközelítve a helyzetet.

Az empátia egész más. Ilyenkor lemegyünk mellé a kút mélyére, és egyszerűen vele vagyunk. Nem kezdünk el okoskodni, ítélkezni, magyarázni, vagy mindent elkövetni azért, hogy kirántsuk az érzéseiből. Hagyjuk, hogy hadd legyen szomorú, teret adunk az érzéseinek, jogosnak ismerjük el őket, és figyelünk rá, törődünk vele.

Az érzések átélése együttérzést szül

Az együttérző jelenlétre az az ember képes, aki maga is volt már a gödör alján, és eljutott odáig, hogy felismerje, nincs ezzel baj, ez is az élet része. Nem attól leszünk jobban, hogy eltereljük a figyelmünket a rossz érzésekről, és azt akarjuk, hogy ne legyenek. Ez nem megoldja a helyzetet, hanem egy belső konfliktust szül: van egy érzés, ami meg akar nyilvánulni, és van egy szándék, amelyik ezt el akarja nyomni, érvényteleníteni, megszüntetni, elmulasztani. Az a külső hang, amit egykor a szüleinktől kaptunk, belsővé válik, és elkezdjük letiltani magunkban a rossz érzéseket.

Pedig ha hagynánk, hogy az érzések megnyilvánuljanak, elmúlnának maguktól is, hiszen ez a természetük: jönnek és mennek. Hullámoznak, áramolnak, felerősödnek, aztán lecsillapodnak. Azzal, hogy nem adunk nekik teret, nem elmúlnak, hanem lenyomjuk őket mélyre, és jobb híján testi tüneteket okozva próbálnak utat törni maguknak.

Az együttérzés gyógyít

Az együttérzés tanulható, és önmagunknál érdemes elkezdeni. Van, akit az élet tanít meg rá azáltal, hogy belesodorja egy olyan helyzetbe, amelyben mélységeket, fájdalmakat él át. Bár általában mindent megteszünk azért, hogy elkerüljük a nehéz érzéseket, vannak olyan szituációk, amikor egyszerűen nem tudunk érzelmileg kívül maradni: egy súlyos csalódás, egy haláleset, egy nagy bukás, egy váratlan csapás…

Van olyan is, aki úgy dönt, hogy önismerettel közel férkőzik a saját mélységeihez, rejtett, elnyomott, elfojtott érzéseihez. A szomatodráma az egyik legjobb módszer erre. Nem okoskodunk, nem problémákat oldunk meg, hanem kíváncsian kivetítjük a belső tartalmainkat – élményeinket, érzéseinket -, és spontán módon, játékosan kezdünk vele valamit. Ezzel párhuzamosan megjelenik az önmagunkkal való együttérzés, és ennek a mellékhatása a gyógyulás, a változás.

Pin It on Pinterest

Share This