Amikor kapunk egy diagnózist, többféleképpen reagálhatunk. Van, aki orvosokhoz és más segítő szakemberekhez viszi a testét, és velük „gyógyíttatja”, kezelteti magát. Gyógyszerektől, beavatkozásoktól, kezelésektől, diétáktól reméli a gyógyulást. Van, aki homokba dugja a fejét, tudomást sem vesz a betegségéről, és mindenfajta segítséget elutasít. És van olyan is, aki a külső támogatás mellett azt is hajlandó megnézni, mi köze a tüneteinek az életéhez, a sorsához, a gondolati-és érzésvilágához. Ez utóbbi út sok kockázattal és mellékhatással jár, de minden másnál mélyrehatóbb változást hozhat.
Néhány évtizeddel vagy akár csak néhány évvel ezelőtt is a legtöbb ember számára nem is volt kérdés, hogy mi a gyógyulás útja. A tüneteinkkel orvoshoz fordultunk, aki felírt valamit vagy továbbküldött szakrendelésre, és jártuk a hivatalos egészségügyi rendszer által kijelölt utakat. Aztán egyre inkább elkezdtek terjedni az alternatív módszerek, és mindennapos szavunkká vált a „holisztikus”. Ma már talán senki sem vonja fel a szemöldökét, ha azt hallja, hogy a testi és lelki folyamataink szorosan összefüggenek, és érdemes őket egységként kezelni. Divatos fogalom lett az öngyógyítás, az önszeretet, az öngondoskodás, de ezek mögé mindenki azt képzel oda, amit akar. A felelősségvállalás mértékében óriási különbségek vannak.
A szakértelem mindenhatóságának illúziója
Van, akinek az jelenti az öngondoskodást, hogy időnként elviszi a testét orvoshoz, és átnézeti, mint az autóját a szakszervizben. Ha panasza van, egyből ott ül a rendelőben, és várja a gyógyulás receptjét. Lelkiismeretesen eljár a szűrővizsgálatokra, kontrollokra, és szót fogad az orvosoknak: kérdés nélkül betartja azutasításaikat, és oda megy, ahova küldik.
Jó, ha valaki tud bízni a szakértelemben, de teljes mértékben valaki másra rábízni magunkat nem igazán felnőtt hozzáállás. Bármennyire is szaktekintély valaki, a saját testünkkel nekünk van a legközelebbi kapcsolatunk – hiszen benne élünk nap mint nap. Úgy tenni, mintha semmilyen kompetenciánk nem lenne a gyógyulásunkat illetően, egyértelmű jele annak, hogy eltávolodtunk a testünktől, és elkezdtük úgy kezelni, mint egy tőlünk független „valamit”.
Sokan úgy bánnak a testükkel, mint egy használati tárggyal: ha meghibásodik, elviszik „szerelőhöz”, és várják, hogy valaki más kiküszöbölje a csorbát, majd minden mehessen újra a régi kerékvágásban. Ez nemcsak a nyugati orvoslás híveinél fordul elő. A különböző alternatív gyógyászati irányzatoknak egy része is erre a hozzáállásra épít. Valaki megkezel, gyógyít, energiát ad, és a betegség huss, eltűnik… Neked csak hagynod kell magad. Ez a felelősség szinte teljes áthárítása: én elviszem a testem, majd hátrateszem a kezem, és várom, hogy kiszedjék belőlem a betegséget.
Pedig a betegség is bennem van, a beteg testrész vagy szerv is a részem. Azzal, hogy eltávolodom tőle és lehasítom, önmagamtól és egy részemtől távolodom el. Ez pedig sokszor nemhogy segít, hanem tovább tetézi a bajt. Például a betegség ellenséggé válik, ami ellen elkezdünk küzdeni, harcolni. Kevesen gondolnak bele abba, hogy ezzel végső soron saját maguk ellen indítanak háborút.
A kontroll illúziója
Van, aki úgy próbál gyógyulni, hogy életmódot vált. Drasztikus diétába kezd, minden étkezését alaposan megtervezi, és az egész életét az egészséges életmód fenntartása köré szervezi. A közmegítélés szerint ő az igazi „mintabeteg”, hiszen ő aztán mindent megtesz a gyógyulásáért – legalábbis látszólag -, szép lassan akár a gyógyszereit is elhagyhatja, műtéteket úszhat meg, sőt, még látványosan le is fogy, és jobban néz ki, mint valaha.
Abba már kevesebben gondolnak bele, hogy mi van a rengeteg lemondás, önkorlátozás és fegyelmezettség mögött. Miért dönt valaki úgy, hogy ezentúl szigorú szabályokat betartva próbálja elkerülni a betegség kiújulását? És miért attól reméli a gyógyulást, hogy merev keretek között tartja magát? Miért nem merül fel annak az igénye, hogy a betegsége mögé lásson, és a mélyben lévő okokat szüntesse meg?
Talán pont azért, mert bármennyire is sanyargató egy diéta és lemondásokkal teli egy életmódváltás, még mindig „könnyebb”, mint felfedni a mélyben rejlő érzéseket, gondolatokat, hiedelmeket, emlékeket. A személyiségünk építőköveit.
Az étrendek szigorú betartása és a kényszeres életmódváltás sokszor arra is „jó”, hogy ne kelljen foglalkozni a belső tartalmainkkal: milyen feldolgozatlan traumáink, sérüléseink vannak, amelyek a tünetek mögött állhatnak…? (Itt természetesen nem az ésszerű, a gyógyulás érdekében szükséges életmódváltásra gondolok, hanem arra, amikor valaki kizárólag erre koncentrál.)
Ha valamit nem akarunk érezni, mindent elkövetünk azért, hogy jó mélyre eltemessük magunkban. Ez energiát követel. Ez az energia jobb híján testi tünetekben, betegségekben manifesztálódik. A szigorú életmódbeli szabályok betartásán keresztül ez az energia elvezetődik, tehát a tünetek megszűnhetnek, de attól még a mélyben lévő okok – fájdalmak, sérülések, traumák – megmaradnak.
Elengedni a kontrollt, visszaszerezni a kompetenciát
A teljes gyógyuláshoz épphogy nem a kontroll, hanem bizonyos fokú kontrollvesztés kell.
A betegségek, tünetek ugyanis nem pusztán biológiai jelenségek. Tudományosan bizonyított tény, hogy minden gondolat és érzelem leképeződik a testünkben, biokémia folyamatok millióit elindítva. Tehát, a gyógyuláshoz érdemes a gondolat-és érzelemvilágunkat is feltérképeznünk.
Amikor úgy döntünk, hogy szeretnénk megismerni, milyen érzéseket és élményeket hordozunk magunkban, akkor az ismeretlenbe, a saját tudattalanunkba nézünk bele. Fogalmunk sincs, mi fog onnan előkerülni, mégis megkockáztatjuk, hogy találkozunk mindazzal, ami bennünk van. Ez azzal is jár, hogy azok a fájdalmak, amelyeket eddig próbáltunk mélyre temetni, felszínre kerülnek. Ahelyett, hogy próbálnánk kontroll alatt tartani őket, hagyjuk, hogy legyenek. Elnyomás helyett megéljük őket.
Ez rendkívül felszabadító tud lenni. Olyan, mint amikor eltűnik egy nagy torlasz a gyógyulás útjából. Egyúttal visszaadja a kompetencia-érzetünket is, hiszen egyértelmű összefüggéseket találunk a tüneteink és a belső világunk között. Megértjük és átérezzük, hogy a tüneteink nem csak úgy „vannak”, hanem jó okuk van rá, hogy legyenek. És ahelyett, hogy azon igyekeznénk, hogy másokkal kikezeltessük őket, mi magunk tehetünk a legtöbbet a gyógyulásunkért.
Ezen az elven alapszik a szomatodráma módszere is: spontán, kreatív, játékos módon kivetíthetjük a térbe a belső világunkat. Felfedezhetjük, mi állhat a tüneteink hátterében, és szabad utat engedhetünk a gyógyulásunk útjában álló „beragadt” érzéseknek, átírhatjuk berögződött hiedelmeinket, viselkedésmintáinkat.
Kinek a felelőssége a gyógyulás? Elsősorban a miénk, hiszen a mi testünkről, a mi életünkről és sorsunkról van szó. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség bizonyos esetekben külső támogatásra – gyógyszerre, műtétre, kezelésre és életmódváltásra. De ezekkel kapcsolatban is akkor tudunk jó döntéseket hozni, ha elsősorban magunknál tartjuk a felelősséget.
