A valahova tartozás elemi igényünk. Tartozni vágyunk a család otthonos fészekalj-melegébe, a barátaink körébe, a hasonló gondolkodásúak közösségeibe… Sok ember már egész kicsi korában azt tanulja meg, hogy ez csak úgy érhető el, ha beilleszkedik: úgy alakítja magát, a viselkedését, hogy az a csoport többi tagjának tetsszen. Ha berendezkedünk az örökös alkalmazkodásra, megfelelésre, szép lassan elsorvad vagy ki sem bontakozik az egyéniségünk, és folyton függő kapcsolatokban találjuk magunkat. Vajon hogyan érhetjük el azt az állapotot, hogy szabadon, önmagunkat felvállalva legyünk jelen a kapcsolatainkban, és a függőség helyett az összetartozás élményét tapasztaljuk meg?
Minden embernek alanyi joga lenne, hogy szeressék – úgy, ahogy van, pusztán azért, mert él, feltételek, kötöttségek és elvárások nélkül. Ez mégis fájóan ritkán valósul meg. Miért? Mert már a szüleinket sem szerették jól, az ő szüleiket sem, a dédszüleinket sem, és így tovább. Mint egy örökletes betegség, generációról generációra vándorol tovább a „nem jól szerettek” fájó élménye. És hogyan is tudná saját magát jól szeretni az, aki soha nem kapott színtiszta, feltétel nélküli szeretetet?
Torz tükrök
Egy kisgyerek a környezete által elé tartott tükrökben látja magát. Az apja szerint nemtörődöm. Az anyja szerint hiú. A tanárai szerint szétszórt… Mindenki látja őt valamilyennek, de ez legtöbbször nem a gyerekről, hanem róluk szól.
A saját szemüvegükön – hiedelmeiken, eddigi tapasztalataikon – keresztül látják őt valamilyennek.
Persze ez nem jelenti azt, hogy igazuk van, de egy gyerek nem tud mást tenni, mint igaznak tekinteni a felnőttek meglátásait. Amilyen tükröket állítanak elé, olyannak kezdi el ő maga is látni magát, és eszerint építi fel a személyiségét. Csak felnőttként van esélye azzal szembesülni, hogy ezek a tükrök – vagy legalábbis egy jelentős részük – torzak voltak.
Az önismereti utunk során ráébredhetünk, hogy nem vagyunk azonosak azokkal a véleményekkel, ítéletekkel, amelyeket a környezetünk ránk vetített.
Keretek között
Mivel gyerekként létszükségletünk, hogy a szüleink gondoskodjanak rólunk, elkezdünk igazodni az általuk rólunk kialakított képhez. A képnek pedig van egy kerete: az a vonatkoztatási rendszer, amin belül a kép értelmezhető.
Ha ők csak azon a tartományon belül tudtak szeretni minket, ami szerintük jó/normális/elfogadható vagy nekik ismerős, akkor megtanultuk ezek köré a keretek közé szorítva élni az életünket. Itt természetesen nem az ésszerű, a biztonságunk érdekében meghatározott, szükséges keretekre gondolok – például gyerekként meg kell tanulnunk, hogy ne nyúljunk bele a konnektorba vagy ne fussunk át a zebrán. Sokkal inkább azokra a korlátokra, amelyek nem rólunk szólnak, hanem azokról, akik meghatározzák. „Szeretlek mindaddig, amíg szorgalmas vagy.” „Szeretlek, ha nem csinálsz semmi hülyeséget.” „Szeretlek, ha jól viselkedsz.” És ami ezeken a kereteken kívül van, az nem elfogadható, az kérdés nélkül kiirtandó.
Ha valakit így szeretnek, az egy élő, folyamatosan változó, szabad egyéniség helyett egy önmagát folyton korlátozó, megfelelni vágyó, örökösen alkalmazkodó, alárendelődő, saját magát háttérbe szorító emberré válhat. Egy képpel azonosul, ami nem él, nem változik, nem mozdul, csak mereven lóg a falon.
A szeretetnek nincs kerete
Az igazi, odaadó, feltételek nélküli szeretet nem tart elénk torz tükröt és nem korlátoz. Aki így tud szeretni, az valóban minket lát, és nem a saját hiedelmeit vetíti belénk. Nem csak akkor tud szeretni, ha beleférünk abba a keretbe, amit ő jónak/normálisnak tart, hanem mindenhogyan.
Ha összehoz a sors minket ilyen emberekkel, szép lassan megtanulhatjuk mi is így szeretni saját magunkat. Rájövünk, hogy jóval több van bennünk, mint amit gondoltunk magunkról. Fokozatosan eloldozódunk azoktól a hiedelmektől, amelyekkel azonosultunk, és szabaddá válunk.
Függetlennek lenni azt jelenti, hogy többé nem valaki vagy valami irányítja a viselkedésünket. A függőségünk tárgya lehet egy szer, egy szokás vagy egy másik ember… Bármelyik is legyen, közös bennük, hogy átveszik az irányítást az életünk, a viselkedésünk, a reakcióink felett, mivel hozzájuk igazítjuk a döntéseinket, a választásainkat.
Önmagunkhoz tartozni
Akkor tudunk szabaddá válni, ha az önszeretetünk elér egy olyan szintet, hogy elkezdjük azt érezni: önmagunkhoz tartozunk. Többé nem gondoljuk azt, hogy tennünk kell valamit azért, hogy mások szeressenek. Rájövünk, hogy jók vagyunk úgy is, ahogy vagyunk, és nem félünk kiállni magunkért akkor sem, ha egyet nem értéssel, kritikával találkozunk. Fel merjük vállalni önmagunkat, a véleményünket akkor is, ha ezzel bántásnak tesszük ki magunkat. Mert az önmagunkhoz tartozás élménye egyenes gerincet, kibillenthetetlenséget és bátorságot ad.
Az ide vezető út bárki számára nyitva áll, és önismereti élményekkel, tapasztalatszerzésekkel van kikövezve. Minél jobban megismerjük a sorsunkat, annál tisztábban látunk, és annál jobb döntéseket fogunk hozni. Ahogy elkezdünk jobban bánni magunkkal, tisztulnak a kapcsolataink is. Olyan emberek lesznek a közelünkben, akik úgy tudnak minket szeretni, hogy nem korlátozzák a szabadságunkat, sőt, bátorítanak minket, és segítenek még szabadabbá válnunk.
Így juthatunk el a függőségtől a valódi összetartozásig, ahol már nem akarjuk alakítani, formálni, befolyásolni egymást, hanem önmagunkért felelősséget vállalva, pusztán a szeretetünkkel – és nem az elvárásainkkal – vagyunk jelen a kapcsolatainkban.
