A minap ezzel a kérdéssel keresett meg egy kliensem, akinek a testében elég előrehaladott elváltozás alakult ki. Nagyon hisz az öngyógyításban, és pontosan érzi és tudja, hogy a betegsége nem csak úgy „lett”, hanem nagyon is köze van őhozzá – az ő érzelmi világához, rejtett elakadásaihoz. Ezért evidensnek tűnik, hogy leginkább ő maga tud segíteni magán. Ugyanakkor az orvosai szerint elkerülhetetlen a műtéti beavatkozás, ki kell vágni a nagyra nőtt jóindulatú daganatot, mert ha nem, további problémákat okozhat. Mitévő legyen? – tette fel a kérdést. A műtéttől idegenkedik, és tudja, hogy csak tüneti kezelés, a mélyben húzódó problémákat nem oldja meg. Nagyon elhivatott az öngyógyítás irányába, és hisz abban, hogy ha foglalkozik az elakadásaival, az segíteni fogja a gyógyulásban.
Azt vettem észre, hogy sokakat foglalkoztat ez a kérdés, ezért úgy döntöttem, hogy – mint gyógyulást támogató segítő, szomatodráma játékvezető – kifejtem erről a véleményemet.
Nem gyógyítás, hanem gyógyulás van
A gyógyulás egy összetett testi-lelki folyamat, aminek a pontos menetéről fogalmunk sincs. Bár az orvostudomány le tud írni sok-sok összefüggést, törvényszerűséget, amelyek alapján alkotnak bizonyos gyógymódokat, gyógyszereket, maga a gyógyulás folyamata mindenkinél nagyon egyedi, és emberi ésszel felfoghatatlan. Az, hogy a többmilliárd sejtünk hogyan változik, minek hatására mi indul el a testünkben, jórészt követhetetlen.
A gyógyulást épp ezért nem lehet teljes mértékben irányítani – emiatt nem szeretem a gyógyítás szót sem -, hanem különböző módokon lehet segíteni, támogatni ezt a bonyolult, nagyrészt átláthatatlan és mindenkinél egyedien lezajló folyamatot.
Ha innen nézzük, éppúgy szolgálhatja a gyógyulásunkat egy orvosi beavatkozás, mint az, ha feltérképezzük, egy adott betegségnek mi köze hozzánk, a gondolati-és érzelmi világunkhoz, a viselkedésmintáinkhoz. Nem feltétlenül vagy-vagy kapcsolat van. Vannak helyzetek, amikor mindkettőre egyformán szükség lehet.
Ismerjük el a probléma súlyát!
A gyógyulás első lépése az, hogy egyáltalán felismerjük, hogy valami baj van. Figyeljünk fel a tünetekre, foglalkozzunk velük, ne söpörjük őket a szőnyeg alá. Ha pedig már diagnosztizáltak egy betegséget, vegyük tudomásul a diagnózist – bármennyire ijesztő vagy kétségbe ejtő is.
- Van, aki a diagnózisra tagadással vagy bagatellizálással reagál. „Ugyan, nincs itt olyan nagy probléma, majd ahogy jött, úgy el is múlik. Túllihegik az orvosok.”
- Van, aki önmagát hibáztatja, és – sokszor tévesen – azt gondolja, kizárólag az ő kezében van a gyógyulás kulcsa. „Pontosan tudom, hogy én okoztam magamnak a betegséget, én is tudom visszacsinálni.”
- Van, aki ezt azzal finomítja, hogy kér ugyan segítséget, de csakis az alternatív gyógymódokban hisz, és az orvosi kezelést elutasítja.
- És olyan is van, aki félreértelmezi a „pozitív gondolkodást” hirdetők szlogenjeit, és egyszerűen nem vesz tudomást a betegségéről. „Azt mondták az orvosok, hogy rákos vagyok, de én nem vagyok hajlandó betegségtudattal élni. Egészséges vagyok, és napról napra jobban érzem magam.” Ez utóbbi talán a legkárosabb. Ha valaki nem néz szembe azzal, ami van, lehetetlenné teszi a gyógyulást. Illúziókba ringatja magát, és azt hiszi, ő csak jót tesz, hiszen pozitív dolgokat mantrázgat. Ez az egyik legnagyobb önbecsapás.
A gyógyulás a felelősségvállalás mellékhatása
Én abban hiszek – és a hozzám fordulók gyógyulástörténetei is azt bizonyítják -, hogy a gyógyulás kulcsa elsősorban a felelősségvállalás: hogy sajátunknak ismerjük el a bennünk zajló testi-lelki folyamatokat, és tudjuk, hogy ezek szoros kölcsönhatásban vannak egymással.
A felelősségvállalás része az is, hogy jó döntéseket hozzunk a gyógyulási utunkon. Akármilyen jellegű is a betegség, a tünet – alapvető fontosságúnak tartom, hogy foglalkozzunk a lelki hátterével is. De ez nem zárja ki és nem helyettesíti a másféle kezeléseket, beavatkozásokat, amelyekre szükség lehet.
Érdemes felmérni, milyen súlyos a probléma. Ha van egy kezdődő, jóindulatú elváltozás – például kisebb ciszták, miómák -, nem biztos, hogy azonnal a műtétet és/vagy a hormonkezelést kell választani. Lehet, hogy szelídebb megoldásokkal – az étrend megváltoztatásával, női tornákkal, önismerettel – vissza lehet fordítani a kóros folyamatokat, és talán nem is lesz szükség orvosi kezelésre. Máskor – például előrehaladott és/vagy rosszindulatú, akár az életet veszélyeztető betegségeknél viszont nem biztos, hogy elég pusztán a szervezet öngyógyító képességére hagyatkozni. Lehet, hogy mindent megteszünk önismereti oldalról, ami nagyon fontos, de annyira súlyossá vált a betegség, hogy kell külső, akár drasztikus beavatkozás is. Azaz, ha már ég a ház, először a tűzoltással kell foglalkozni, és csak utána érdemes az új bútorokat beszerezni.
Az öngyógyítás viszont nem tűzoltás, hanem egy életforma, egy szemléletmód, egy hozzáállás. Bármi történik a testünkben és az életünkben, azért vállaljuk a felelősséget, hajlandóak vagyunk ránézni, közelebbről megismerni. Pusztán ez – a belső folyamatainkkal való találkozás – óriási segítség abban, hogy megőrizzük és helyreállítsuk a testi-lelki jóllétünket. Ez bizonyos esetekben akár azonnali tünetenyhülést és gyógyulást is hozhat magával, más esetekben ez hosszabb folyamat.
Addig is, amíg ez a hosszabb, mélyrehatóbb, az életünket, a sorsunkat is érintő változás zajlik, ne feledkezzünk meg a „tűzoltásról” se, ha épp arra van szükség.
