Maximalizmus, megfelelési kényszer, túlzott önkritika, önostorozás… a krónikus önszeretethiány néhány jellemző tünete. A probléma mélyen, a személyiségünk alapjainál gyökerezik. Ahol normál esetben egy egészséges önszeretet tápláló talaját találjuk, ott krónikus önszeretethiány esetén egy soha-be-nem-tömhető „lyuk” tátong. Az alanyi jogon járó szeretet és elfogadás helyén az a meggyőződés áll, hogy „tennem kell valamit azért, hogy jó legyek”. A rengeteg teperés, munka, energia-befektetés viszont nem tömi be a „lyukat”, nem hozza meg a „jó vagyok úgy, ahogy vagyok” érzését – legfeljebb csak rövid időszakokra. De akkor mi a kiút ebből az állapotból?

Kívülről sokszor csak annyi látszik, hogy az illető munkamániás vagy mindig, mindenkinek segít, erején felül is, esetleg folyton ugyanolyan rossz, bántalmazó párkapcsolatokban találja magát. Könnyen lehet, hogy ő az a munkahelyén, akire végtelen mennyiségű munkát rá lehet bízni, akinek a hátán fát lehet vágni, mert úgysem mer nemet mondani, konfrontálódni. Talán ő az a baráti körben, aki mindig mindenkit meghallgat, akinek lehet sírni a vállán, és azonnal ott terem, ha valakinek segítségre van szüksége. Esetleg ő az „év munkatársa”, aki minden létező díjat megnyer. Valószínűleg őt „mindenki szereti”, hiszen mindig kedves, mosolygós, megbízható, lojális, és lehet rá számítani.

Aki krónikus önszeretethiánnyal él, mélyen, belül meg van győződve arról, hogy önmagában, önmagáért nem elég jó. Neki mindig tennie, tepernie, fejlődnie, teljesítenie kell azért, hogy legalább valamennyire ki legyen békülve magával. Azt tanulta meg, azt szívta magába már az anyatejjel, hogy nem jár neki alanyi jogon a szeretet, azt valahogy ki kell érdemelnie. Így hát ahhoz szokott hozzá, hogy mások igényeire és szükségleteire figyeljen elsősorban a magáé helyett. Ez a „programozottság” gyakran méltatlan kapcsolatokba, túlzott teljesítménykényszerbe sodorja, és olyan életet él, ahol mindig más – a párja, a főnöke, a gyereke, a munkája – van a figyelme fókuszában, és ő maga csak hátul kullog a sorban.

Honnan ered a „lyuk?”

A krónikus önszeretethiány fogalmát Ross Rosenberg amerikai pszichoterapeuta alkotta meg (angolul Self-Love Deficit Disorder). Ő az ún. kötődési traumára vezeti vissza ennek a tünet-együttesnek az eredetét. Kötődési traumát él át az a gyerek, akit a szülei nem tudnak odaadóan, feltételek nélkül szeretni, akinek az igényeire, szükségleteire nem tudnak ráhangolódni. Ez a fajta trauma nem konkrét eseményhez vagy eseményekhez köthető, ezért nem is lehet rá visszaemlékezni. Sokan meg vannak győződve arról, hogy nagyszerű gyerekkoruk volt és mintaszüleik voltak – hiszen egész gyerekkorukban ezt igyekeztek elhitetni velük.

Általában csak akkor derül fény arra, hogy valami mégsem volt rendben, amikor felnőttként krónikus betegségek, testi tünetek, megoldhatatlannak tűnő, folyton visszatérő, „krónikus” élethelyzeti elakadások jelentkeznek – például az illető nehezen talál párt, vagy folyton rossz párkapcsolatokban találja magát, esetleg nem érkezik a vágyott baba. Sokszor az ilyen tünetek hátterében krónikus önszeretethiányt találunk.

Aki ebben szenved, az kötődési traumát élt át: a szüleitől valódi szeretet és odafigyelés helyett csak szeretet-szerű valamit kapott, például ajnározást, idealizálást. Kívülről nézve lehet, hogy szép családnak tűntek, de pont a lényeg hiányzott: az az odaadó melegség, elfogadás, a valódi figyelem és a ráhangolódás. Aki ilyen légkörben nevelkedett, annak a személyisége mélyén egy alapvető szégyenérzet van: azt érzi, hogy ő nem igazán fontos, ő nem elég jó, neki valamit tennie kell azért, hogy elfogadják. Miközben a saját igényeit háttérbe szorítja, túlzottan is odafigyel mások szükségleteire – ezáltal könnyen találhatja magát bántalmazó kapcsolatokban, ahol ő mindent megad a másiknak, de cserébe nem kap szinte semmit.

A nárcisztikusok és az önszeretethiányosok mágnesként vonzzák egymást

Általában az önszeretethiányosok családjában az egyik szülő nárcisztikus, a másik pedig maga is krónikus önszeretethiányban szenved. A nárcisztikus apa vagy anya nem képes a szó nemes értelmében szeretetet adni, mert nem tudja, hogy kell. Az ő személyisége mélyén is egy óriási „lyuk” van, egy szeretethiány, egy szégyen, csak ő nem hajlandó erről tudomást venni. Mindent elkövet, hogy a szeretetlenség szégyenét ne élje át: ha kell, másokat szégyenít meg, másokat hibáztat, miközben ő nem vállalja a felelősséget a hibáiért. Kicsit olyan, mint egy nagyra nőtt csecsemő: kiköveteli a figyelmet, a törődést, de nem ad cserébe semmit (legfeljebb a kapcsolat elején ad bele apait-anyait, amikor a másik megszerzése, meghódítása a cél).

A nárcisztikusok a leggyakrabban krónikus önszeretethiányos párt találnak maguknak, aki azt tanulta meg, hogyan hangolódjon rá mindig mások igényeire és szorítsa háttérbe önmagát. Ez a két „típus” mágnesként vonzza egymást. Ross Rosenberg velük kapcsolatban alkotta meg az „emberi mágnes szindróma” fogalmát. Azonos című könyve hamarosan magyarul is megjelenik. A nárcisztikusnak és a krónikus önszeretet-hiányban szenvedőnek ugyanúgy egy alapvető szégyenérzet van a személyisége alapjánál. Mindketten olyan légkörben nevelkedtek, ahol azt szívták magukba, hogy önmagukban, önmagukért nem elég jók. Csak míg az önszeretet-hiányos a lénye mélyén lévő szégyent, magányt és ürességet úgy próbálja érzésteleníteni, hogy másokért él, addig a nárcisztikus másokat a saját igényei kielégítésére használ, miközben képtelen valódi együttérzésre, odafigyelésre, szeretetre.

Egy ilyen páros gyermeke is általában vagy önszeretet-hiányos, vagy nárcisztikus lesz, és felnőttként megtalálja a hozzá illő „mágnest”. Így öröklődik generációról generációra a krónikus önszeretet-hiány.

Mi a kiút a krónikus önszeretethiányból?

A gyógyulás hosszú és sok türelem kell hozzá. Sokszor már az is nehéz, hogy felismerjük a problémát. Ha valakinek egész addigi életét áthatotta az a meggyőződés, hogy önmagában nem elég jó, neki ez lesz a természetes, és fel sem merül benne, hogy élhetne másképp: megfelelési kényszerek, önfeláldozás és önmaga kényszerű alárendelése nélkül.

Ha valaki mégis eljut oda, hogy segítséget kér, hosszas önismereti munka szükséges ahhoz, hogy a személyisége mélyén lévő szégyenérzethez és magányhoz eljusson – hiszen pont ez az, amit nagyon nem akar érezni. Ezt fedik el a párkapcsolatok, a munka és/vagy a betegségek, testi tünetek.

A gyógyulás ott kezdődik, amikor valaki hajlandó találkozni a legrejtettebb, legfájdalmasabb, tudattalanba száműzött érzéseivel, megismeri és elismeri a belső gyermeki énje szenvedéseit, és felnőttként felelősséget vállal azért, hogy begyógyítsa a sebeit.

A szomatodráma játékokban épp ezt tesszük. Megnézzük, mi van a testi vagy életvezetési tünetek mögött, közel megyünk a fájó érzésekhez, és engedélyt adunk, hogy érezzük őket. Az addig elnyomott, lenyomott érzések felszínre kerülése, felszabadulása elgördíti az akadályokat a gyógyulásunk útjából.

Együttérzővé válunk a belső gyermekünkkel, önmagunkkal, megismerjük a sorsunkat, beintegráljuk a traumáinkat, és ez szép lassan képessé tesz minket arra, hogy elkezdjünk úgy bánni magunkkal, ahogy talán soha senki nem bánt velünk: együttérzően, szeretettel, gondoskodással, türelemmel, a határainkat tiszteletben tartva és óvva. Ha ezt az érzést megtapasztaljuk, többé nem lesz igényünk a bántalmazó, elnyomó kapcsolatokra, és nem a megfelelési kényszer fogja hajtani az életünket. Az „elég jó” is elég jó lesz, és egy sokkal nagyobb harmóniában, az (ön)szeretetünkben növekedve élhetjük tovább az életünket.

Shares

Pin It on Pinterest

Share This