A meddőség általában magával hozza a „selejtes vagyok”, „erre sem vagyok képes” fojtogató érzését. Aki ebben a cipőben jár, annak a babatervezés izgalmas, örömteli, természetes folyamatának helyét átveszik a küzdelmek, a csalódások, a megpróbáltatások. Vajon miért van az, hogy olyan sok embernek nem megy ez csak úgy magától? Mi akadályozhatja az élet továbbadását?
Van, amikor találnak biológiai okot a termékenységi zavarok hátterében, ám az esetek 30%-ában soha nem derül ki, miért nem fogan meg a baba. Akár van testi ok, akár nincs, érdemes feltárni a mélyben, tudattalanul zajló lelki, érzelmi, mentális folyamatokat. A testünk és a tudatunk (beleértve a tudatalattinkat is) szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással. Az élettörténetünk, a sorsunk, a gondolati és érzelmi világunk meghatározza a testünk működését. Nincs ez másként a meddőség esetében sem. Ez sem csak úgy a semmiből, ok és cél nélkül történik velünk, hanem be van ágyazva az élettörténetünkbe. A termékenységi zavarok fontos lélektani folyamatokra, addig láthatatlan elakadásokra világíthatnak rá.
Sokan fordultak hozzám az utóbbi években ezzel a témával, ezért vannak visszatérő mintázatok, amelyeket – a teljesség igénye nélkül – összegyűjtöttem.
1. Aki nem vált le a szüleiről, az gyermek szerepben marad
Lehet, hogy valaki évek, évtizedek óta külön él a szüleitől, látszólag függetlenül tőlük, érzelmileg mégsem történt meg a leválás. Ennek néha vannak jól látható jelei is – például az, hogy a szülők még mindig sok mindenbe beleszólnak, mindenről elmondják a véleményüket a gyerekük döntései kapcsán, esetleg anyagilag is segítik. Általában ez úgy van tálalva, hogy „mi csak jót akarunk neked”, és kívülről annyi látszik, hogy a szülők milyen odaadóan támogatják a felnőtt gyereküket.
Ugyanakkor, ha mélyebb szinten nézzük, megláthatjuk, hogy gyakran egy egészségtelen felállás van a háttérben, ahol a felnőtt gyermek még mindig gyerekszerepben van. A szülők gondoskodnak róla, segítenek neki, amiben csak tudnak. Sokan ezt támogatásként értelmezik, pedig a támogatás alapvetően egy passzív folyamat, ami valahogy így néz ki: „tedd a dolgod, ahogy jó neked, és ha bajba kerülsz, itt vagyok, rám számíthatsz”. Nincs benne beleszólás, nincs benne valamilyen irányba terelés. A valódi támogatás nem egy kérés nélküli segítségcunami, egy folyamatos sertepertélés a felnőtt gyerek körül, azt lesve, hogy miben tudnának a segítségére lenni. Erre sokkal inkább a szülőknek van szüksége – azért, hogy fenntartsák a régi rendszert, és ne kelljen elengedniük a gyermeküket.
Ha valaki körül folyton ott vannak a szülők, túl sok mindenbe belelátnak, beleszólnak, mindenben segítenek, általában hiányzik az érzelmi leválás és a lélektani értelemben vett felnőtté válás. Akinek mindenben segítenek, nem tudja megérezni a saját erejét. Nem tanul meg küzdeni, megküzdeni, egyedül is megállni a lábán, a nehézségek közepette is túlélni. Nem lesznek igazán saját céljai, hanem a szülők által kijelölt ösvényen halad, a nekik való megfelelés vezérli az életét. Mindez persze tudattalanul zajlik, és annyira megszokott, annyira ismerős, hogy fel sem tűnik senkinek.
Sok esetben ott „bukik ki” a probléma, amikor a felnőtt gyermek szeretne saját családot, de nem érkezik a vágyott baba. A babavállalás sikertelensége felerősíti benne azokat a mélyen berögzült hiedelmeket, amelyek eddig is ott voltak a családi programozottság miatt. „Nem tudom egyedül megoldani.” „Nincs ráhatásom.” „Képtelen vagyok erre is.” „Selejtes vagyok.” „Életképtelen vagyok.”
Ha belegondolunk, hogyan is tudná továbbadni valaki az életet, életet adni, aki maga is életképtelennek, gyengének, erőtlennek érzi magát, és felnőttként is gyerekszerepben ragad, mert az eredeti családi rendszer nem ereszti? Hogyan tudna saját családot alapítani az, aki még az eredeti család „foglya”, és nem történt meg a felnőttséghez szükséges elengedés, leválás, függetlenedés, a saját ereje és határai megtapasztalása?
A szabadulás úgy válik lehetségessé, ha valaki hajlandó feltérképezni a belső világát, a tudattalan folyamatait, a családi rendszerben láthatatlanul munkálkodó erőket. Ha ezek tudatossá válnak, onnantól lehet elindulni a függetlenedés, a valódi felnőtté válás útján, a saját célok, saját tervek, saját élet, saját család alapítása felé.
2. Akit gyerekként túlzottan irányítottak vagy túlóvtak, nehezen bízik önmagában és az életben
A meddőség egyfajta blokkoltság. Nem tud elindulni vagy megreked az új élet kialakulásának folyamata. Ugyanez lélektani szinten is gyakran megjelenik. Hiába tesz meg valaki mindent azért, hogy gyereke lehessen, a törekvéseinek nincs eredménye. Az élet továbbadásának természetes folyamatát egy keserves küzdelem veszi át, amit az akarat vezérel. Ám az akarat itt nem elég.
Gyakran számolnak be arról a termékenységi problémákkal küzdő nők, hogy ha valamit a fejükbe vesznek, és tesznek érte, azt elérik. Ez persze így is van az élet sok területén, de a gyermekvállalás valahogy nem ilyen, és ez tehetetlenség-érzést vált ki sokakból. Amikor egy kicsit a mélyére nézünk a témának, gyakran kiderül, hogy az illető erre a feladatteljesítő üzemmódra rendezkedett be. Egy belső hang folyamatosan noszogatja, kritizálja, sürgeti: „gyerünk-gyerünk, tedd a dolgod, nincs idő siránkozni, tedd magad hasznossá!” Ebben a hangban nincs együttérzés, nincs türelem, nincs törődés, csak elvárás, kritika és sürgetés. Ezeknek a belső monológoknak mindig van egy forrása – többnyire a saját szüleink hangja visszhangzik bennünk. Ahogy bántak velünk gyerekként, úgy bánunk magunkkal felnőttként. Ha ők mindig akartak tőlünk valamit, mindig elvártak, de sosem hangolódtak rá arra, hogy belőlünk mi fakad, mi mit szeretnénk, akkor szép lassan elveszítjük a kapcsolatot ezzel a legbelső „mag”unkkal, és mi is önmagunk őrmestereivé válunk.
Az örökös parancsolgatás, elvárások támasztása elnyomás, uralkodás a másik felett. Van benne egy jó adag bizalmatlanság is: aki uralkodni akar, nem hiszi el, hogy a másik képes lenne magától is megoldani a helyzetet, vagy nem jó neki a másik megoldása, csak azt fogadja el jónak, amit ő kitalált. Ráerőlteti, lenyomja a másik torkán a saját akaratát. Nem hagyja őt élni, kibontakozni, a maga útját járni.
Egy új élet is úgy jön létre, hogy kibontakozik egy termékeny „talajon”, mint ahogy egy kis növény kinő a földből. Megfogan, osztódik, növekszik, folyamatos mozgásban van. Járja a maga útját, nem tudjuk befolyásolni a fejlődését, legfeljebb segíteni, támogatni. Fejlődik magától. Aki meddőséggel küzd, gyakran pont ezt a fajta bizalmat nem kapta meg gyerekként, és saját maga felé sem tudott kialakulni ez a bizalom. Akit nem hagytak élni, hanem folyton leuraltak, elnyomtak, kontrolláltak, megtanulta önmagát is uralni, kontrollálni, elnyomni.
Nagy felismerés szokott lenni, amikor valaki hirtelen rájön, hogy ezzel a hozzáállással nem segít magán, hanem sokkal inkább egy merevséget, egy blokkoltságot idéz elő a testében. Nagyon felszabadító élmény szokott lenni, amikor valaki felismeri és átérzi, hogy milyen, amikor nem elvár és akar magától valamit, hanem bízik és „hagyja magát élni”. Milyen, amikor megengedi magának, hogy hátra dőljön, mert nem „kell” folyton csinálnia valamit. Ilyenkor általában nem az történik, hogy leáll az élet, sokkal inkább beindul. Nem az erőltetés és az akarás által, hanem belülről fakadóan. Valahogy úgy, ahogy a mondás tartja: „Az élet él és élni akar.” A blokkoltságból mozgás lesz, az akarásból bizsergő izgatottság, az elvárásokból belső szabadság, a bizalmatlanságból bizalom. Ezen az élő, bizsergő, termékeny „talajon” tud egy új élet is megfoganni, „magától” elindulni és a maga útját járni.
- A rejtett manipuláció elnyomja az életerőt és az énerőt
Vannak, akik „trófeagyerekként” a szülők kedvenceként nőnek fel. Versenyeken indulnak, jó tanulók, élsportolók, kitűnnek a többiek közül. Ám sokan később rájönnek, hogy valójában mindez nem róluk szólt, nem a saját vágyaikat követték, hanem sokkal inkább egy róluk kialakított képnek igyekeztek megfelelni. Ők az ún. „trófeagyerekek”, akik egy rejtett manipuláció áldozatai. Látszólag körülöttük forog a világ, és a szülők mindent megadnak nekik. Azt hiszik, hogy nagyon jó dolguk van, hogy szabadok, és azt csinálnak, amit szeretnének. Kamaszként nem lázadnak, hiszen nincs mi ellen. Azt hiszik, minden a lehető legjobb, értük van, és a szülők támogatják őket mindenben.
Általában csak felnőttként döbbennek rá, hogy semmit sem önmagukért tettek, semmi sem róluk szólt, hanem a szülőkről. Az ő büszkeségükként, trófeájukként éltek, és nem alakult ki a saját, önálló, független egyéniségük. Amiről azt hitték, hogy az ő vágyuk, az ő választásuk, az is a szülőkből indult ki. Valaki más életének a kiterjesztéseivé váltak, és a saját, egyéni késztetéseik annyira el lettek nyomva, hogy azt sem tudják, valójában mire vágynak.
Legbelül azt érzik, hogy önmagukban nincs joguk az élethez. Akkor szereznek jogokat, ha megfelelnek annak a képnek, amit a környezetük beléjük szeretne látni. Azt is érezhetik, hogy semmi sem az övék, semmi sem a sajátjuk, még a testük sem- hiszen megszokták, hogy valaki más próbálja alakítani, formálni, tökéletesíteni őket, mint egy szobrot. Merevnek, tárgyszerűnek érzik magukat – olyannak, akit lehet ide-oda tenni, alakítani, használni. Egy tárgyban pedig nincs élet, egy tárgynak nincs saját ereje, saját akarata, csak díszeleg egy vitrinben élettelenül.
Ez az élettelenség-érzés, tárgyszerűség gyakran megjelenik a meddőség hátterében. Hiszen mindez az élettel összeegyeztethetetlen. Aki nem tapasztalta meg, milyen, amikor a saját életét éli, a saját vágyai és késztetéseit követi, és nem valaki más trófeája, dísztárgya, szobra, annak az életereje csírájában el van fojtva. Ez abban is akadályozhatja, hogy továbbadja az életet.
Úgy lehet megszabadulni a rejtett manipuláció hatása alól és életerőre, énerőre szert tenni, hogy felismerjük, tudatosítjuk, és kiszakítjuk magunkat a beteg családi rendszerből. Ezután lehet elkezdeni kialakítani a saját egyéniségünket, identitásunkat, és egy belülről fakadó életet élni, és ennek talaján új életet létrehozni – mind saját magunk, mind a gyermekeink számára.
Ha szeretnéd megtalálni az erődet, és a saját életedet élni, mélyítsd az önismeretedet! Jelentkezz be egyéni konzultációra vagy a következő csoportos szomatodráma-napra. Szeretettel várlak!
