Vannak emberek, akik nem tartják tiszteletben mások határait. Hízelgéssel, jó szándéknak álcázott beleszólással („én csak jót akarok neked”), kíváncsiskodással, faggatózással, puhatolózással elérik, hogy a másik megnyíljon nekik, és olyasmit is elmondjon, ami nem tartozik rájuk. A megszerzett információ birtokában aztán elkezdhetik rejtetten irányítani, manipulálni a másikat.
Elmondják a véleményüket, tanácsot adnak, vagy akár gonoszkodóan beszólnak. Elérik, hogy a másik fél rosszul érezze vagy megkérdőjelezze saját magát. Az álságosan megszerzett bizalommal visszaélnek, és a másik egyszer csak azt veszi észre, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás, és elkezdték az orránál fogva vezetni – már ha észreveszi, mert ez a legtöbbször nem válik tudatossá. Épp azért tud ez a viselkedés nagyon manipulatív és mérgező lenni, mert nem vesszük észre, hogy „bekaptuk a csalit”.
És vannak emberek, akiknek nagyon ismerős az, hogy valaki irányítja őket – például azért, mert olyan légkörben nevelkedtek, ahol a határsértés mindennapos volt, mert egyik vagy mindkét szülő leuralta és/vagy használta őket a saját céljaira. Ők fokozottan ki lehetnek téve a manipulációnak, hiszen nagyon könnyen behúzhatók a csőbe.
A határtartás a te felelősséged
A határsértő, mérgező emberek ritkán néznek magukba, és kevésbé hajlandóak változtatni a viselkedésükön. Addig mennek el, amíg a másik fél engedi.
Ebből következően úgy lehet védekezni a határsértés ellen, ha valaki nagyon tudatos abban, hogy mit oszt meg magából, mennyire engedi be a másikat a világába, és hol húzza meg a határt. Persze nem mindenkivel szemben kell erre ennyire odafigyelni, de minél manipulatívabb a másik, annál jobban résen kell lenni.
A határtartás nem feltétlenül egy aktív küzdelem, ahol – mintha egy várat védenél – folyamatosan vissza kell verni a behatolási kísérleteket. Persze adódhatnak ilyen szituációk is, de ha van egy belső elhatározásod, amihez tartod magad, akkor nem kell folyton védekezni.
Kicsit olyan ez, mint amikor az értékeidre vigyázol. A legértékesebb dolgaidat bezárod egy széfbe, amihez csak neked– vagy legfeljebb még egy-két embernek van hozzáférése. Vannak dolgok, amiket a lakásodban tartasz, de azt is kulcsra zárod, és oda sem engedsz be mindenkit. És vannak, amiket magadon hordasz – például ékszerek -, és bárki láthatja őket. Mindenkinek a saját döntése, mennyire óvja és mennyire teszi ki közszemlére az értékeit.
Hasonlóan érdemes kezelni a belső világunk kincseit is: az érzéseinket, történeteinket, tapasztalásainkat. A mi felelősségünk az őrzésük. Ha mindenki előtt láthatóvá tesszük őket, akkor lesznek, akik ezzel visszaélnek: irigykednek, ellopják, megrongálják, zsarolnak vele, felhasználják ellenünk. Ha viszont vigyázunk rájuk, távol tarthatjuk az illetéktelen behatolókat, és csak azok számára fedhetjük fel őket, akik ezt értékelik, és nem élnek vissza vele. Ez a mi döntésünk, a mi tudatosságunk, a mi felelősségünk, és folyamatosan fejlődhetünk benne.
