Nagyon sok előítélet és sztereotípia él a lombikprogrammal kapcsolatban. Sokan gondolják úgy, hogy ez megerőszakolása a természetnek. Vannak, akik Istent és a sorsot is behozzák a képbe: „Ha Isten nem adott gyereket, akkor ez a sorsom, el kell fogadnom” – mondják. Manapság egyébként is piedesztálra vannak emelve a természetes dolgok, és ami nem tartozik ide, annak nagyon negatív lett a marketingje – legyen szó lombikozásról, császármetszésről vagy kemoterápiáról. Pedig a természetes folyamatok is lehetnek nagyon erőszakosak és kártékonyak, és a mesterséges utak is lehetnek gyógyítóak, gyümölcsözőek, előremutatóak.
Mostanában trend lett „köpködni” a mesterséges megoldásokat, és a természetes utakat egyedül üdvözítőként beállítani. Pedig ez éppolyan álságos megközelítés, mint amikor valaki csak a gyógyszerekben és az orvosi megoldásokban hisz, és nem nyitott semmire, ami nem tartozik ide. Ugyanígy megjelenik ez a trend a gyerekvállalásnál is. Rengeteg pár szembesül azzal, hogy bármennyire szeretne babát, nem, vagy nagyon nehezen sikerül szülővé válnia. Vannak, akik mindent erre tesznek fel, és minden áron keresztülviszik az akaratukat, és vannak, akik hajlandók szembenézni magukkal ezen a nehéz úton, és együtt menni azzal, amit az élet ad.
A spontán út is lehet nagyon erőszakos
Sokan küzdelemként élik meg a családalapítást. Kitűznek egy célt – belátható időn belül legyen baba -, és mindent megtesznek a siker érdekében. Az együttléteik gépiessé válnak, eltűnik belőlük az intimitás, az egymásra való odafigyelés. Vannak párok, akik teljesen elfeledkeznek egymásról, a párkapcsolat háttérbe szorul, mert csak a cél lebeg a szemük előtt. Lehet, hogy végül sikerrel járnak, de az egész családalapítást belengi egy erőszakos, agresszív, cél-és akaratorientált hozzáállás, ahol nem számítanak az érzések, nem számít a másik, és minden a vágyott célnak rendelődik alá. Ezek a párkapcsolatok szoktak megromlani például akkor, amikor végül nem fogan meg a baba spontán, hanem külső segítséget kell igénybe venni. Ők a lombikozást is a küzdelem folytatódásaként, eldurvulásaként, egy kényszerű sorscsapásként élhetik meg. Pedig nem lenne ennyire küzdelmes ez az egész, ha hajlandóak lennének kicsit lemondani az irányítás, a kontroll és az akarat keresztülvitelének berögzült programjáról. Persze ez azzal is járna, hogy szembe kellene nézniük önmagukkal, a párkapcsolatukkal, a sorsukkal – és erre koránt sem mindenki hajlandó.
„Ezt adta az Isten”?
Van, aki nem akar beleállni ebbe a végeláthatatlannak tűnő küzdelembe, és azt mondja, hogy rábízza magát a sorsra. De miért lenne feltétlenül sorsellenes a lombikozás? Beleszülettünk egy korba, ahol rendelkezésre állnak a tudomány eredményei, és szabad akaratunkból dönthetünk, hogy igénybe vesszük vagy sem. Mi van, ha a lombikozás is benne van valakinek a sorsában? Mi van, ha pont ez van neki „elrendelve”, és ezen az úton kell végigmennie?
Ahogy spontán próbálkozni is lehet nagyon akaratosan és erőszakosan, úgy lombik programban is lehet részt venni tiszta szívvel, jó szándékkal, megengedően, alázatosan. A belső beállítódás, hozzáállás nem az igénybevett módszertől függ.
Vannak párok, akiket a babára várás nem eltávolít egymástól, hanem megerősíti a kapcsolatukat. Nem csak a cél lebeg a szemük előtt, hanem a nehézségek közben is tudnak odafigyelni egymásra, beszélgetni, megosztani az érzéseiket, és együtt, kéz a kézben, egymást támogatva keresztülmenni a nehézségeken. Ők általában a lombikozást is könnyebb szívvel, reménytelibben és örömtelibben élik meg – mert tudják, hogy bármi történik, számíthatnak egymásra. A kisbabás lét kihívásait is jobban viselhetik, hiszen volt idejük erős, összetartó csapattá kovácsolódni. A babáért való „küzdelem” nem elvitte az energiájukat, hanem megerősítette őket.
Merevség helyett rugalmasság
Az akarat keresztülvitele – bár siker koronázhatja – hosszú távon nem előremutató. Lehet, hogy megkapja valaki, amit akart – például a vágyott babát -, de később szembesülhet újabb komoly nehézségekkel. A türelmetlenség, a merevség kihathat a párkapcsolatra, a gyereknevelésre, és az élet minden területére.
A sorsunkat nem lehet megúszni. Az élettel együtt menni azt jelenti, hogy készek vagyunk nyitottan és elfogadással belemenni azokba a helyzetekbe, amelyeket a sors nekünk szánt, és az úton megszerezzük a tanulságainkat. Ez a hozzáállás lehet, hogy nem hoz gyors sikert, de hosszú távon sokkal gyümölcsözőbb. Hiszen azok a tanulságok, amelyeket a nehézségek során megszerzünk, velünk maradnak, és támogatnak minket a további utunkon is. Míg ha csak az akaratunkat erőltetjük, könnyen lehet, hogy nem tanulunk semmit, és újabb és újabb küzdelmekben találjuk magunkat igazi előrelépés nélkül.
A rugalmasság azt is jelenti, hogy nem ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, a hiedelmeinkhez, hanem rugalmasan tudjuk alakítani őket. Mindenki arra vágyik, hogy természetes úton legyen gyermeke, de ha így nem sikerül, attól nem feltétlenül kell lemondani róla. Segítséget kérni, beismerni, hogy valami nem megy, és új utakat, lehetőségeket keresni lehet igazán nagy erény.
Befelé figyeléssel, önismerettel megtalálhatjuk a belső iránytűnket. Ahelyett, hogy csak fejből, akaratból irányítanánk az életünket, a belső hangunkra hallgatva sokkal önazonosabb, bölcsebb, fejlődésben gazdag életet élhetünk.
