A koronavírus-járvány az egész világot megrendítette. Egy pillanat alatt elsöpört addig biztosnak hitt igazodási pontokat. Veszélybe került az egészségünk, a hozzátartozóink egészsége, a munkánk, a biztonságunk, a jövőnk, a stabilitásunk. Sokan súlyos veszteségeket éltek meg. A hétköznapjaink is óriásit változtak. Gondoljunk csak bele: tavaly ilyenkor még szabadon utazhattunk, aggodalmak nélkül találkozhattunk a barátainkkal, családtagjainkkal, és maszkot sem kellett hordani. Nem határozták meg törvényileg, mikor mozdulhatunk ki, és mikor muszáj otthon maradnunk. Most minden más. Veszélyhelyzet van, és ez előhívja a sebezhetőség témáját egyénileg és globális szinten is.
Szeretem megfigyelni és megérteni, ki hogyan reagál egy krízishelyzetre, és vajon miért pont úgy, ahogy… Aki elbagatellizálja a veszélyt, vajon miért teszi? Aki retteg tőle, vajon mitől retteg? És persze a két véglet között még számtalan reakció van, de egy biztos: mindenkinek a reakciója mögött vannak személyes történetek, amelyek a sebezhetőség megéléséről is szólnak. A tagadás és a túlzott rettegés is azt jelezheti, hogy valaki minden igyekezetével próbál valamit elkerülni – többnyire a fájdalmas érzések megélését.
Megélni azt, hogy elgyengülünk, hogy kudarc ér minket, hogy nem mi irányítunk, hogy félünk, hogy kiszolgáltatottak vagyunk – nem könnyű. Főleg egy olyan kulturális közegben, ahol arra szocializálódtunk, hogy mindig erősnek kell lenni, mindig mindent meg kell tudni oldani, meg kell rázni magunkat és menni előre minden körülmények között. A csinálásra, a tevésre, a minden áron való boldogulásra hegyezték ki a figyelmünket. Sokan azt tanulták meg, hogy nem szabad gyengének lenni. Ezt az örökös „boldogulás-hajszát” pedig csak úgy lehet fenntartani, ha valaki megtanulja kikapcsolni, elfedni, elzárni, zárójelbe tenni az érzéseit. Mintha azok nem is volnának.
Ezt az elsöprő világjárványt senki sem tudja veszteségek, kudarcok, bizonytalanságok nélkül megúszni. Persze még így is lehet arra törekedni, hogy ebből lehetőleg ne érezzünk semmit (elbagatellizálás, tagadás). Azt látom, hogy az elérzéketlenedés is egyfajta világjárvány: vírusként terjed a nehézségeket, fájdalmakat elkerülni igyekvő hozzáállás. Sokan vigasztalás címén próbálják elérvényteleníteni mások érzéseit: „Ugyan már, erős vagy, túl leszel ezen is!” „Ne siránkozz, inkább nézz előre, állj hozzá pozitívan!” „Nincs semmi baj” (amikor nyilvánvalóan baj van). Ez fakadhat abból a mély meggyőződésből, miszerint fájó érzéseket átélni nem szabad, gyengének, sebezhetőnek lenni nem szabad… Aki saját magának sem engedi meg, hogy érezzen, másokat is igyekezhet megóvni ettől.
A koronavírus-járvány okozta krízishelyzet azt is megmutatja, ki hogyan viszonyul az érzéseihez. Mennyire tudja elhordozni a talajvesztettség, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a kudarc, a veszteség állapotát? Mennyire meri megengedni magának, hogy gyenge legyen?
Sokan azt hiszik, ha mernek gyengék lenni, azzal megadják magukat, feladják, beletörődnek a helyzetükbe. Pedig az aktuális helyzet elfogadása – bármennyire fájdalmas és kellemetlen is – nem jelent beletörődést, sőt. A kibillentség, a gyengeség elhordozásához nagy erő kell. Igent mondani arra, hogy most nehéz helyzetbe kerültünk, szembenézni a legmélyebb, legrejtettebb félelmeinkkel, amelyeket ez előhoz, és engedni az érzéseket megjelenni és áthullámozni rajtunk… Ehhez őszinteség kell, bátor szembenézés és megengedés. Ebből tud megszületni az igazi erő, ami által képessé válunk újrarendezni, átkeretezni az életünket még a legnagyobb nehézségek után is.
Ha a belső világoddal való bátor szembenézéshez szeretnél egy kísérőt, aki segít elkalauzolni az érzéseid „útvesztőjén”, jelentkezz be személyes vagy online egyéni konzultációra vagy a következő kis csoportos szomatodráma-napra. Szeretettel várlak!
