Sokan fordulnak hozzám olyanok, akik már hosszú évek óta szeretnének szülővé válni, de a baba nem érkezik meg az életükbe. Akár van fizikai akadály, akár nincs, felfedeztem újra és újra visszatérő érzelmi mintázatokat, amelyek a nehezített gyermekvállalás mögött állhatnak. Ez egy megpróbáltatásokkal teli, rögös út, és a próbálkozások és a megoldáskeresés mellett nagyon is érdemes felfedezni a lelki-érzelmi mélységeket is, hogy a belső akadályok el tudjanak gördülni.
A leggyakrabban megjelenő motívum az érzelmi elhanyagoltság. Sokan úgy nevelkedtek, hogy a szüleik érzelmileg teljesen magukra hagyták őket. Gondoskodtak róluk fizikailag – etették, itatták, ruházták, iskolázták őket -, és ennyiben ki is merült a törődésük. Nevelés címén kizárólag regulázták, kritizálták, címkézték, rendre utasították a gyereket, de nem tudtak vagy nem akartak az ő lényére ráhangolódni, őt megismerni. Meghatározták a szabályokat, a kereteket, hogy mit lehet és mit nem, de elmulasztották a kíváncsi odafordulást a gyermekük felé. Nem őt akarták megismerni, hanem egy általuk elképzelt képbe próbálták őt beleidomítani. Ha sikerült ezt elérni, akkor béke volt, ha nem, akkor azt sugallták, a gyerek rossz, vele van a baj, és változtatnia kell magán ahhoz, hogy elfogadható legyen.
A szülők által megalkotott keretbe, az elvárások rideg cellájába zártan kellett valahogy túlélniük a gyerekkort az így felnövő embereknek. Közben egyáltalán nem derült ki, hogy kik ők valójában: miben jók, miben tehetségesek, mi minden lakozik bennük, mire van szükségük, mire vágynak. Minden, ami belőlük fakadt – élet, kreativitás, érzések – elfojtódott és bezárult egy cellába, ahol egyedül voltak hagyva, és senki feléjük sem nézett. És mivel ezt tanulták meg, felnőttként is elzárják a legbelső érzéseiket, szükségleteiket, felnőttként sincsenek tudatában, mire vágynak valójában, mire van szükségük, mit szeretnének, kik ők, mi fakadna belőlük természetesen. Mert megszokták, hogy minden, ami belőlük indulna ki, az korlátozva van, vissza van szorítva, le van fojtva, nem érdekel senkit, nem elfogadható stb. Ehelyett inkább arra tanultak rá, hogyan alkalmazkodjanak másokhoz: hogyan feleljenek meg az elvárásoknak, hogyan legyenek tekintettel mindig másokra (önmagukat háttérbe szorítva), hogyan hangolódjanak rá valaki másnak a szükségleteire a sajátjuk helyett, hogyan torzítsák bele magukat olyan kapcsolatokba, ahol nem fogadják el őket úgy, ahogy vannak.
Maga az élet fojtódik vissza
Az élet természete, hogy növekszik, tágul, fejlődik, halad előre. Ahhoz, hogy ez végbe tudjon menni, táplálás szükséges. Kívülről, egy gondozótól. A magzat azért tud fejlődni az anyaméhben, mert a köldökzsinóron keresztül kapcsolatban van az édesanyjával, és megkap minden szükséges tápanyagot. Ha akár csak az egyik hiányozna – a kapcsolat vagy a tápanyag – az élet nem tudna kisarjadni, hanem elsorvadna, elhalna a magzat.
Miután egy gyerek megszületik, nemcsak fizikai kapcsolatra és fizikai táplálékra van szüksége, hanem érzelmi kapcsolatra és érzelmi táplálásra is. Ám vannak szülők, akik maguk is érzelmi éhezésben nőttek fel, ezért nem tudják, mit jelent közel lenni, érzelmi szinten is kapcsolódni a gyerekükhöz. Mivel a saját érzéseikhez sem tudnak kapcsolódni, azt hihetik, az érzések rossz dolgok, amelyeket szabályozni, kontrollálni kell, és a gyerekük érzéseivel sem tudnak mit kezdeni. Együttérzés helyett félresöprik (ugyan már, katona dolog!), tiltják (az anyád/apád vagyok, rám nem haragudhatsz!) vagy figyelmen kívül hagyják a gyerekük érzéseit. Fizikailag táplálják, de érzelmileg elsorvasztják a gyermeküket, aki felnőttként hasonlóképpen fog viszonyulni a saját érzéseihez: félresöpri, letiltja, nem vesz róluk tudomást. Lehet, hogy a fizikai élete virágzik: van jó állása, jó keresete, jó autója… de a lényegi magjától – az érzéseitől, az erejétől – el van választódva. Így aztán nem tudja az életet továbbadni sem, mert pont a mag – ami továbbörökítődhetne – sérült, el van zárva.
Ketrecben nem lehet szaporodni
Nem véletlen, hogy a legtöbb állat nem tud fogságban szaporodni. Bármennyire is szeretettel gondoskodnak róluk a gondozóik, ez nem pótolja a szabadságukat: azt, hogy önmagukból kiindulva, szabadon cselekedjenek, oda menjenek, ahova akarnak, kedvükre vadásszanak, játsszanak, vándoroljanak.
Ehhez a ketrecbe zártsághoz hasonlít az, ha valaki úgy éli az életét, hogy mindig valaki más elvárásaihoz igazítja magát. Beáll a sorba, megfelel, hozza a kötelezőt, de közben nem indul ki belőle semmi. Nem azért tesz vagy nem tesz dolgokat, mert szeretné, hanem azért, mert valaki azt mondta neki. Ez a valaki sokszor nem is konkrét személy, hanem a szüleinek a benne élő hangja. Sokan nem is veszik észre, de felnőttként is a szülői elvárások irányítják az életüket. A saját életükben nem ők a főszereplők, hanem a szülők hangja parancsol, kritizál, elvár a fejükben, elnyomva, lefojtva az életerejüket, a kreativitásukat, a teremtő erejüket, a libidójukat, az életkedvüket, a szaporodási képességüket.
Ki uralja az életedet?
Aki így él, annak a figyelme a szülőkön van. Arccal feléjük fordul (persze általában nem tudatosan). Lehet, hogy több száz kilométerre költözött a szüleitől, de még mindig ott van köztük az a láthatatlan kötelék, ami őt befolyásolni, irányítani, manipulálni tudja. Ez pedig az élet természetes irányával ellentétes irány.
A természetes az, hogy a gyerek, amikor felnő, hátat fordít a szüleinek, kirepül a fészekből, elkezdi a saját életét élni úgy, ahogy ő szeretné, a saját erejéből, és aztán továbbadja az életet a saját gyerekének. Arccal nem visszafelé, a múlt felé, a szülők felé tekint, hanem előre, a jövője felé. Ám sok szülő nem engedi meg ezt a „hátra arcot”, a felnőtt gyerekét is terelgeti, irányítgatja, kontrollálja, manipulálja, azt sugallva, hogy ő jobban tudja, hogy a gyerekének mire van szüksége. Ha pedig a felnőtt gyerek ezzel próbál szembeszállni, bűntudatkeltéssel manipulálja („hálátlan vagy”). Ezzel a gondoskodásnak álcázott határsértő beavatkozással továbbra is visszafogja, lefojtja, gyengíti a saját gyerekét.
Az ilyen szülő a legritkább esetben változik. A felnőtt gyerek úgy tudja visszaszerezni az erejét és megtalálni a kapcsolatot önmagával, ha kilép a szülő árnyékából, rátalál a saját sebzett, ketrecbe zárt belső gyermekére, megengedi magának az ott található fájdalmas érzések átélését, és engedélyt ad magának arra, hogy szabad legyen. Ez egy küzdelmes út, de aki végigmegy rajta, visszaszerzi az erejét, a jogát ahhoz, hogy az legyen aki, hogy úgy élje az életét, ahogy szeretné. Miután megszerezte magának a saját életét (ami eddig valaki más fennhatósága alatt állt), felszabadul, és képessé válhat az életet továbbadni.
