A negatív érzéseknek manapság elég rossz a marketingje. „A haraggal csak magadnak ártasz.” „Engedd el!” Bocsáss meg!” „Aki haragszik, az két sírt ás egyszerre: a magáét és azét, akire haragszik.” Ilyen bölcsnek hangzó, de valójában rendkívül mérgező „jótanácsokkal” van tele a közbeszéd. Azért károsak ezek, mert a harag és más negatív érzések elfojtására, elnyomására biztatnak, amivel ellentétes hatást érünk el: ha nem akarunk érezni valamit, azzal tartósítjuk, konzerváljuk az érzést. Ez akár testi betegségeket is okozhat és szép lassan felemészthet minket. Pedig a harag, a düh valódi erővé alakítható, ha hajlandóak vagyunk közel menni ezekhez az érzésekhez.

Ha valaki nem jól bánik veled – bánt téged akár tettekkel, akár szavakkal vagy elhanyagolással, gondatlansággal -, jogosan érzel haragot iránta. Ha ezt valamilyen oknál fogva nem lehet felé kifejezni, nem lehet vele megbeszélni, akkor a harag átalakulhat tehetetlen dühhé. Ha kifelé nem tud utat törni magának, elindul befelé, és belülről kezd el emészteni. Elkezdheted magadat hibáztatni, elkezdhetsz magadra haragudni, magadat ostorozni. Ha ebbe még bele is betegszel, akkor könnyen lehet, hogy azt a következtetést vonod le, hogy „én csináltam magamnak a betegséget”.

A felelősségvállalás nem egyenlő az önhibáztatással

Sok embernek ismerős az, hogy hiába fejezi ki, hogy bántja valami, olyan, mintha a falnak beszélne. Sőt, még esetleg vissza is fordítják ellene, ha kifejezi az érzéseit: „túl érzékeny vagy”. Aki ilyen közegben nevelkedett, azt tanulta meg, hogy minden rosszért ő a hibás, és mindig magával kell valamit kezdenie, hogy béke legyen. Mindig neki kell valamit alakítania magán, neki kell fejlődnie, hogy a kapcsolatai jobbak legyenek. Van, aki még ezt divatos önismereti szlogenekkel is megtámogatja: „Csak magamon tudok változtatni, a másik viselkedésén nem.” Ez valóban így van, de ha ezt félreértelmezzük, összetéveszthetjük a felelősségvállalást az önhibáztatással.

 A saját életünkért való felelősségvállalás nem egyenlő azzal, hogy mindenért magunkban keressük a hibát, és örökösen fejlődni akarunk, miközben mások felelőssége felett szemet hunyunk.

A felelősségvállaláshoz hozzátartozik az is, hogy kiállunk magunkért, ha kell, és nem vállalunk felelősséget olyasmiért, ami nem a mi dolgunk. Egy kapcsolatban nem vállalhatunk felelősséget egyszemélyben az egész kapcsolatért, vagy ha ezt tesszük, az áldozatiság. Ahol nincs kölcsönösség és tisztelet, az egy bántalmazó kapcsolat.

Jogod van az érzéseidhez

A harag, a düh nem csak úgy a semmiből jön, hanem van mögötte egy bántás, egy csalódás. Valaki nem úgy bánt velünk, ahogy megérdemeltük volna.

Nagyon sok ember már egészen kicsi korában elsajátította, hogy haragudni csúnya dolog, haragudni nem szabad, a szülőkre meg pláne nem, így hát megtanulta magában tartani a haragját. Betömődtek azok a szelepek, amin keresztül kiadhatná a jogos érzéseit, és belül maradnak, belül forrnak az indulatok, mint egy kuktafazékban. A kifejeződés, a kiengedés hiányában belül, önmagával játssza le azt a meccset, amit a bántalmazó személlyel kellene, így végül egyszemélyben válik áldozattá és önmaga bántalmazójává.

Aki ezt éli át, meg van győződve arról, hogy nincs joga az érzéseihez, nincs joga haragudni, nincs joga kifejezni az igényeit. Ezzel párhuzamosan azt is gondolja, hogy kötelessége visszafogni magát, kötelessége tekintettel lenni mások érzéseire még akkor is, ha ők egyáltalán nincsenek tekintettel az övéire. Berendezkedik egy áldozati működésmódra, ahol ő mindig lesi mások kívánságait, igényeit, a magáét viszont zárójelbe teszi, és nem vár el kölcsönösséget. Ez nem egy egészséges működés, hanem a krónikus önszeretethiány jele.

Az érzésekkel való találkozás gyógyít

Az tud nagyon gyógyító lenni, ha közel merészkedünk a haragunkhoz, a dühünkhöz, és utat engedünk neki. Nem feltétlenül úgy, hogy rázúdítjuk a környezetünkre, hanem egy biztonságos, terápiás közegben megismerhetjük közelebbről ezeket az érzéseket – hiszen bennünk vannak.

A szomatodráma-játékokban sokszor megjelenik harag, düh, és lehetőség van kifejezni ezeket az érzéseket azoknak az embereknek, akikhez tartoznak a belső világunkon belül. Mindezt úgy tehetjük meg, hogy senki sem fog megsértődni, hiszen nem a valóságos személyekre öntjük rá az indulatainkat, hanem a róluk bennünk élő képeket vetítjük ki a térbe. Lehet, hogy egy szék, egy párna vagy egy másik ember, egy „játszótárs” testesíti meg azt az embert, akire haragszunk. Így még könnyebb lehet cenzúrázatlanul, a teljes intenzitásában és mélységében megélni és kifejezésre juttatni a dühünket.

Ehhez bátorság kell, mert nagyon komoly illúzióvesztéssel jár. Kimondhatunk olyan mondatokat, amelyeket eddig talán magunknak sem mertünk bevallani. Lehet, hogy magunkat is meggyőztük arról, hogy végül is szerető családunk volt, de ha közelebb megyünk az érzéseinkhez és egyre őszintébbek vagyunk magunkhoz, lehet, hogy rájövünk, egyáltalán nem szeretet volt, amit kaptunk. Ez kemény. Ez húsbavágó. Ehhez bátorság kell. De csak az illúzióink lerombolásán át juthatunk el az igazsághoz.

Ahol az igazság, ott az erő

Mindaddig, amíg az illúzióink rabjai vagyunk, az energiánk nagy része arra fordítódik, hogy fenntartsuk őket.

Rengeteg energia megy el arra, hogy fenntartsunk egy idilli, de hamis képet a családunkról, a párunkról, önmagunkról. „Az igazság fáj” – szokták mondani. Igen, valóban fáj, de ennek a fájdalomnak a megengedése gyógyít. Kiábrándít, de egyben kijózanít. Tisztábban látjuk a dolgokat: a másik embert is, a kapcsolatot is, önmagunkat is. És ez a tisztánlátás erőt ad. Többé nem arra folyik el az energiánk, hogy fenntartsunk valamit, ami nem valódi, hanem kreatív, előremutató dolgokra tudjuk fordítani. Meglátjuk, hogy mire van szükségünk és mire nincs. Mi az, ami táplál és mi az, ami mérgez.

Ez a tisztánlátás szükséges ahhoz, hogy jó döntéseket tudjunk hozni: el tudjunk távolodni azoktól az emberektől és helyzetektől, amelyek ártanak nekünk, és közelebb kerüljünk azokhoz az emberekhez és helyzetekhez, akik és amelyek építenek, táplálnak, gazdagítanak minket. Ez az igazi érzelmi felnőttség, ezt jelenti a felelősségvállalás az életünkért.

Ahhoz, hogy ezen az úton elinduljunk, a harag, a düh egy hajtóerő lehet. Egyszer eljön az a pont, amikor azt mondjuk: „Elég volt!” Ez adhatja meg a kezdő löketet, hogy elinduljunk egy mélyebb igazság, önmagunk és a világ mélyebb megértése felé. És ezen az úton tud a düh, az indulat átalakulni erővé, kreativitássá, életet alakító erővé.

Az érzések – ahogy szabad utat engedünk nekik – maguktól lecsendesednek, és átadják helyüket az igazságnak és az ennek nyomán feltáruló erőnek és szeretetnek. Elérkezünk egy olyan nyugvópontra, ahol már nincsenek kérdések és kételyek, ahol tisztán látjuk a helyzetünket, ahol a sok apró puzzle darabból összeáll a kép, és ahonnan el tudunk kezdeni belső indíttatásból, önmagunkért és az életünkért felelősséget vállalva kreatív megoldásokat találni a nehézségeinkre. Ezt adja az önismeret, ezt adja az érzésekkel való találkozás. Megnyugvást, bölcsességet, erőt, szabadságot, feltáruló lehetőségeket.

Ha szeretnéd megtapasztalni ezt az élményt, jelentkezz be szomatodráma alapú egyéni konzultációra személyesen vagy online, vagy gyere el a következő csoportos szomatodráma-napra április 17-én! Szeretettel várlak.

 

Shares

Iratkozz fel hírlevelemre

Iratkozz fel a hírlevelemre, és letöltheted az "Önkritikától az önszeretetig" c. munkafüzetet. Miután megadtad az adataidat, a rendszer átirányít egy aloldalra, ahol le tudod tölteni a munkafüzetet.

Elfogadom az adatkezelési tájékoztatót.

Sikeresen feliratkoztál a hírlevélre

Pin It on Pinterest

Share This