„Bármit el tudsz érni, csak akarnod kell!” „Mindenre is képes vagy!” „Hálás lehetsz azoknak, akik bántottak, mert megerősítettek.” „Csak találd ki, mit szeretnél, és az univerzum megadja neked.” Lassan már a csapból is folynak ezek a „pozitív gondolatoknak” csúfolt ostobaságok. Azért mérgezőek, mert nem igazak. Sokan mégis elhiszik őket, hinni akarnak bennük, ettől remélve a változást, a boldogságot. Sajnos ez nem ilyen egyszerű.
Miért van szükségünk önáltató hazugságokra? Ez egy önvédelmi mechanizmus. Az igazság sokszor fájdalmas, és szomorúságot, haragot, nehéz érzéseket vált ki a vele való szembesülés. Így hát kényelmesebb beleringatni magunkat pozitív élethazugságokba, mert attól nem érezzük rosszul magunkat.
A társadalmunk egyik legnagyobb betegsége az együttérzés hiánya. Nem tudunk együttérezni sem a másik emberrel, aki más, mint mi, sem saját magunkkal. Mi van helyette? Kikiáltunk egy „ideálisat”, egy „normálisat”, és ahhoz akarunk igazodni, és igazítani a világot. Sok önismereti, ezoterikus módszer is erre épül. Van egy elképzelése arról, hogy mi a jó, a követendő, hova kell eljutni, és azt üzeni, hogy ha változtatsz magadon, akkor megoldódnak a problémáid, és boldog leszel.
Ezeknek az irányzatoknak az egyik legkártékonyabb üzenete, hogy a „világ egy tükör”, és minden, ami történik veled, az belőled fakad. Ha bunkó, bántalmazó emberekkel találkozol, akkor az biztos azért van, mert vannak benned negatív érzések, ami által bevonzod őket.
A spiritualitásba csomagolt áldozathibáztatás, bűntudatkeltés ma már mindennapos, és sokan bekajálják. Az egyik oldalon ott egy kioktató „guru”, aki megmondja a tutit: azért nem vagy még ott, ahol szeretnél, mert még nem vagy harmóniában önmagaddal és a világgal. A másik oldalon ott van egy áldozati működésmódra berendezkedett ember, aki könnyedén elhiszi, hogy vele valami baj van, és saját magán kell változtatnia mindig, minden körülmények között ahhoz, hogy boldogabb legyen az élete.
Ez persze nem igaz. Sok mindenen tudunk változtatni, de nagyon sok minden egyszerűen nem tőlünk függ. Ha valaki bunkó, bántalmazó, fölényeskedő, az egyáltalán nem szól a másik félről.
A másik dolog, hogy nem attól lesz valaki boldogabb, hogy folyton kiigazítja magát. Kiválaszt egy módszert, egy szimpatikus gondolatot, és próbál úgy élni, ahogy az az ideológia hirdeti. Például sokan harmóniában akarnak élni. Ki ne akarna? Ugyanakkor a nagy harmóniára való törekvés sokszor jár együtt a valóságtól való elrugaszkodással, az igazság tagadásával, és önáltatással. Nem az a harmónia, ha valaki mindig pozitív, és nincsenek negatív érzései. Ez sokkal inkább egy mentális zavar.
Gyakran hallom, hogy a „félelem negatív energia” vagy „a haraggal csak magamnak ártok”. Akik ezt mondják, általában egy súlyos hasításban vannak. Nem adnak engedélyt maguknak az érzésekre, hanem szenteskedni próbálnak, de ez valójában álszentség. Emberek vagyunk, vannak érzéseink, és ez így van jól. Arra törekedni, hogy minden nap csak hálát, boldogságot, pozitív pillanatokat éljünk át, nagyon gyermeteg törekvés.
Attól felnőtt egy ember érzelmileg, ha el tudja hordozni az érzései sokféleségét, nem pedig attól, ha kilúgozza magát és örökké a boldogságot, az örömet hajszolja.
Az önismereti fejlődés pedig nem azt jelenti, hogy nem lesznek negatív érzéseink, és nem is azt, hogy valamilyen ideális állapotra kell törekedni. Vannak, akik azt hangoztatják, „igen, régen én is ilyen indulatos voltam, de ezt már megfejlődtem, és már máshol tartok”. Önmagukat az önismeret jelszavával piedesztálra emelik, a többi embert, akik meg nem tartanak még ott, ahol ők, lesajnálják. Ez nem egy önismereti fejlődés jele, hanem azt jelzi, hogy az illető talált magának egy eszmerendszert, amihez nap mint nap igazítani próbálja magát, és másokkal ugyanezt teszi. Aki nem fér bele ebbe a keretbe, annak még „fejlődnie kell”.
De miért is van ez az állandó fejlődési vágy? Egy kötődési trauma eredménye. Valaha elhittük, hogy nem vagyunk elég jók, és az önismeretben ugyanez a hiedelem mozgat minket. „Valamit kezdenem kell magammal, meg kell fejlődnöm ezt és ezt, hogy jó legyek”. Ez egy mérgező hiedelem, amit valaha mások tápláltak belénk. És sok önismeret segítő ezt a hiedelmet erősíti meg a hozzá fordulókban, amikor ki akarja őket igazítani, a helyes irányba terelni, fejleszteni.
Pedig az kellene, hogy legyen a kiindulási alap, hogy „jó vagyok így, ahogy vagyok”. Nem fejlődni kell örökösen, hanem megismerni és megérteni a sorsunkat. Így tudunk együttérzővé válni magunkkal és másokkal, így lehet jobb hely ez a világ.
