Olykor egy el nem gyászolt veszteség is akadályozhatja az új élet megfoganását. Hiszen hogyan tudna megérkezni addig az új, amíg még ott lüktet bennünk a veszteség feszültsége: a szomorúság, a düh, a kétségbeesés, a félelem…
A hétvégi női önismereti nap két résztvevőjénél is az volt a téma, hogy szeretnének babát, de ilyen-olyan testi akadályok gátolják őket: női betegségek, szexualitással kapcsolatos problémák…
Amikor megjelenítették a térben a tüneteiket, és elindult a szomatodráma-játékuk, mindkettejüknél egy elvetélt magzat is megjelent. Az egyik még egészen pici volt: a pozitív teszt után pár nappal megjött a hölgy menstruációja. Akármilyen korai is volt a veszteség, mély nyomokat hagyott a lelkében, és a játékában lehetősége nyílt találkozni a magzatával és mindazokkal az érzésekkel, amelyeket eddig magában hordozott, és nem tudtak kifejeződni.
Ahogy szakadtak fel az érzései, és méltó módon el tudott búcsúzni a kis élettől, aki röviddel a megfoganása után távozott, az egész légkör megváltozott. Eltűnt a feszültség, és a belső világa sokkal nyugodtabb lett. „Lehet, hogy még sokat fogok sírni. Nagyon szeretlek. Mindig itt leszel a szívemben” – mondta ki az elvetélt magzatát képviselő szereplőjének.
A másik hölgynél pedig volt egy szereplő, aki végig azt hajtogatta: „nekem csak arra van szükségem, hogy tudj rólam. Én nem akarlak követni mindenhova, csak tudj róla, hogy létezem.” Ő is az elvesztett babáját ismerte fel abból, amiket a szereplő érzett és mondott. Ő is el tudott búcsúzni tőle: kifejezte felé a szeretetét, és biztosította arról, hogy mindig ott lesz a szívében. Ahogy az érzések lehullámoztak, mindenki megnyugodott. Nagyon szép, megható, katartikus találkozások voltak mindkét esetben.
Olykor egy el nem gyászolt veszteség is akadályozhatja az új élet megfoganását. Hiszen hogyan tudna megérkezni addig az új, amíg még ott lüktet bennünk a veszteség feszültsége: a szomorúság, a düh, a kétségbeesés, a félelem…
A halálfélelem a legerősebb fék
Az el nem gyászolt gyász mellett a halálfélelem is bekapcsolhat ilyenkor, hiszen, ha valaki elvesztette a babáját, akkor a testében élte át a halál élményét. Akár érzi az ezzel kapcsolatos fájdalmat, akár nem, a teste, a sejtjei és a tudattalanja pontosan emlékszik a tragédiára.
A haláltól való félelem a legnagyobb félelmünk, és a félelem nagyon erős belső fék lehet. Gondoljunk csak arra, milyen nehéz leugrani egy magas szikláról még akkor is, ha tudjuk, hogy vízbe fogunk esni. Olyan, mintha egy láthatatlan erő visszatartana.
Aki a testében hordta ki a halált, és ez az élmény nincs feldolgozva, akkor a teste mindent elkövethet, hogy ez ne ismétlődjön meg. Akármennyire is szeretne tudatosan babát, a tudattalan félelem erősebb lehet még a legerősebb vágynál is.
Az is lehet, hogy nem is a saját életünkben történt születés körüli tragédia, hanem az édesanyánknál vagy valamelyik korábbi felmenőnknél. A női őseink el nem gyászolt veszteségei is tovább élnek, lüktetnek bennünk mindaddig, amíg fel nem dolgozzuk őket. Lehet, hogy a női ágon voltak vetélések, abortuszok vagy korán meghalt gyermekek. Ezek a tragédiák – bár nem a mi életünkben történtek, talán nem is tudunk róluk -, mégis óriási erővel hathatnak ránk.
Vagyunk jónéhányan, akiknek a sorsában születés és halál, gyerekvállalás és gyerekhalál összefonódik. A tudattalanban ez úgy képeződik le, hogy „ha gyerekem lesz, akkor elveszíthetem”. Ez olyan erős félelem, hogy erősebb lehet még a legnagyobb vágynál is. A meddőség, gyermektelenség pedig tudattalanul „megvéd” attól, hogy a gyermek elvesztését újra átéljük.
Persze ennek nem kell örökké így maradnia. Ha megismerjük a sorsunkat, ha találkozunk a legrejtettebb érzéseinkkel, és hagyunk időt magunknak, hogy elgyászoljuk a veszteségeinket, ez a belső akadály elgördülhet, és út nyílhat az új életnek.
Ezen az úton támogatom én is a hozzám fordulókat: nőiségünk rejtett sebeinek megismerésében, begyógyításában – hogy úgy élhessük az életünket, ahogy igazán szeretnénk.
