A múlt hétvégén szomatodrámás női elvonulást tartottunk a Balaton-felvidéken. Csodálatos, felemelő élmény volt látni azt, ahogy a résztvevőkből a 3 nap alatt szinte egy nagy család kovácsolódott össze, és olyan volt, mintha vasárnap más emberek mentek volna haza, mint akik pénteken érkeztek. Megváltoztak a tekintetek, a kisugárzások, a mosolyok.
Azért is lehetett ennyire látványos az átalakulás, mert mindenki nagy utat, nagy mélységeket járt be a hétvége alatt. A személyiségünk, a sorsunk mélyebb rétegeit, lelkünk legfájóbb hiányait érezhettük meg egy elfogadó közösségben, és ennek gyógyító, átformáló ereje van.
Sok szomatodráma-játékban megjelent a hiány érzése. Nagyon sokan azt tapasztalták meg, hogy bár van apjuk, de mégsincs, van anyjuk, de mégsincs, vannak testvéreik, de mégsincsenek. Fizikailag jelen vannak az életükben, de nem tudnak hozzájuk érzelmileg kapcsolódni – bármennyire szeretnének.
A velük való viták, konfliktusok felszínibb rétege alatt, a lelkünk legmélyén ott találunk egy mély fájdalmat, szomorúságot. Nagyon fájdalmas tud lenni, ha pont azokhoz nem tudunk igazán tartozni, akikhez vérszerinti kötelék fűz minket. Hiszen lélekben nagyon is közel vagyunk – egy családhoz tartozunk -, a személyiségünk szintjén viszont azt élhetjük meg, mintha külön bolygókon élnénk, és nem is egy nyelvet beszélnénk. Egyszerre vagyunk hozzájuk nagyon közel és nagyon távol tőlük. Ezt a kettősséget nehéz összeegyeztetni, és belső konfliktusokat, akár tüneteket, betegségeket is okozhat.
Mindkét réteg fontos, és nem mindegy a sorrend. Ha valaki rögtön egy magasabb nézőpontból akarja látni például a szüleit vagy a testvéreit – „én nem haragszom rájuk, én már megbocsátottam, én ezt elengedtem, nem akarok haragudni” -, akkor nem tesz mást, mint elnyomja, elérvényteleníti az érzéseit. Ez nem a gyógyulás, sokkal inkább a tünetek, a betegségek konzerválása felé visz.
Fontos kiadni magunkból a jogos érzéseinket: kikiabálni a dühünket, kisírni a fájdalmunkat. Csak így tudunk megérkezni egy mélyebb rétegbe: a lelkünk szintjére, ahol már csak szeretet, melegség és összetartozás-érzés van. De ezt nem lehet sürgetni, erőltetni. Engedjük meg magunknak, hogy haragudjunk, engedjük meg, hogy fájjon, ne akarjunk túlleni rajta, hiszen nem is lehet túllenni életünk legnagyobb fájdalmain.
Nem túllenni lehet ezeken a dolgokon, hanem megismerni, megengedni, és ezáltal lassan, fokozatosan el tudjuk fogadni, hogy ez van és kész. Nem megváltoztatni kell a másik felet – hiszen úgysem tudjuk, és nem is a mi dolgunk -, hanem a saját érzéseinket megismerni, megengedni, és tudatosítani, hogy ez a sorsunk.
Az apahiány, az anyahiány, a testvérhiány nem olyan hiányok, amiket csak úgy be lehet tölteni, semmissé lehet tenni. Mindaddig, amíg ezen ügyködünk, hogy ne legyen az, ami van, fenntartjuk azt a helyzetet, amiben vagyunk. A változás, a gyógyulás az elfogadás révén tud bekövetkezni.
Elfogadni azt, hogy nem olyan családba születtünk, ahonnan valódi szeretetetet, törődést, odafigyelést és biztonságot kaptunk, nem könnyű, és nem is megy egyik napról a másikra. Ez egy lélektani folyamat.
Viszont, ha megengedjük magunknak a fájó érzéseink megélését, megnyugszik a lelkünk, és megtalálhatjuk legbelül azt a szeretetet, melegséget, odatartozás-érzést, amit mindentől függetlenül legbelül mégiscsak érzünk a családtagjaink iránt. Ez a lélek szintje, ahol minden egy, minden rendben van és béke, nyugalom van. Ez a melegség és szeretet mindenki lelke mélyén ott van – csak van, aki tesz lépéseket, hajlandó bejárni a saját mélységeit, és végül megtalálja, és van, aki nem.
A hétvége során nagyon sokan bejárták a lelkükig vezető utat, és megváltozott a kisugárzásuk. Derűsebbek, békésebbek, élettel telibbek lettek. Hálás vagyok, hogy játékvezetőként én is részese lehettem ezeknek a szép belső folyamatoknak. Ősszel folytatjuk, egy újabb női elvonulással. Alig várom.
