Sokan szenvednek attól, hogy a családjuk közelében lenni nem jó – mert ítélkeznek, kéretlen tanácsokat osztogatnak, bántóak, mindenbe beleszólnak -, de nem merik megengedni maguknak, hogy ne tartsák velük a kapcsolatot. „Mégiscsak a családom” – hangzik el gyakran a kliensek szájából.
Mintha a családhoz tartozás azt jelentené, hogy kötelességünk mindent eltűrni a családtagjainktól. Mintha pusztán az, hogy valakihez vérszerinti kötelék fűz minket, felmentené őt a bántások okozta felelősség alól. Mintha a család fogalmába bármi bele kellene, hogy férjen: a megszégyenítés, az ítélkezés, a bántás is.
Határtartás=kirekesztés?
Sok családban nem elfogadható, hogy valaki meghúzza a határait. Ha mégis megteszi – például jelzi, hogy neki valami nem jó -, arra sértődés a válasz. Jellemző, hogy ha elindulunk az önismeret útján, és a család többi tagja ezt nem teszi, akkor a változásra törekvő, gyógyulófélben lévő családtagot próbálják minden erejükkel visszahúzni a megszokott játszmákba. Elkezdik őt hibáztatni, bűnbaknak kikiáltani: „Megváltoztál!” „Régen nem ilyen voltál!” „Neked semmi sem jó, nem lehet neked megfelelni!” „Miért vagy ilyen?” – hangzanak az ilyen és ennél még sokkal cifrább számonkérések. A beteg, diszfunkcionális családi rendszer próbálja visszaállítani az egészségtelen egyensúlyt, ahol mindenki a régi szerepében marad – hiszen annak, aki nem akar változni, ez az érdeke.
Ettől sokan elbizonytalanodnak, és úgy érzik, nincs joguk „hátat fordítani a családjuknak”, nincs joguk kiszakítani magukat a beteg családi rendszerből, mert ha ezt megteszik, azzal megbántják a családtagjaikat, ráadásul kirekesztik őket, és egyedül maradnak.
Nagy felismerés szokott lenni, hogy valójában az, amitől félnek elszakadni – a család -, nem adja meg, soha nem is adta meg számukra azt a szeretetet, támogatást és biztonságot, amit valójában keresnek. Valahogy az él bennünk, hogy a családtól kell, hogy megkapjuk mindezt – és akkor is hajlamosak vagyunk ebben hinni, amikor az élet ezt megcáfolja. Sajnos közel sem minden családban van szeretet, támogatás és biztonság – még akkor sem, ha ezt hangoztatják.
Van jogod elhatárolódni!
Amint engedélyt tudunk adni magunknak arra, hogy hátat fordítsunk a mérgező, visszahúzó embereknek – akkor is, ha az a családunk -, kinyílik a perspektívánk, kinyílik a világ, és el tudunk indulni a saját utunkon, ahol megtalálhatjuk mindazt a szeretetet, támogatást és biztonságot, amit az eredeti családunk nem tudott megadni.
Persze ez nem megy csak úgy egyik pillanatról a másikra. Találkoznunk kell azokkal a fájdalmakkal, hiányokkal, amiket a családunk okozott bennünk, el kell sírnunk, meg kell gyászolnunk mindazt, amit nem kaptunk meg, és utána tudunk lélekben is elszakadni tőlük, és elindulni a saját életünk felé.
Ebben a folyamatban segít a szomatodráma is – mind csoportban, mind egyénileg: hogy el tudjunk szakadni mindattól, ami már nem szolgál minket, és megérkezzünk az erőnkbe, az életünkbe, a szabadságunkba.
