Szeptembertől elkezdtem újra gyerekekkel foglalkozni, játékosan tanítom őket angolra. Imádom minden percét, amikor velük lehetek, mert ilyenkor én is meg tudom élni a bennem élő kíváncsi, vidám, rácsodálkozni képes, tiszta gyermeki énemet -ráadásul úgy, hogy közben felnőtt maradok. Sok felnőttnél viszont azt tapasztalom, hogy nem tudnak, nem akarnak játszani, szinte csak a nagyon felnőtt, nagyon gondolkodó, nagyon racionális oldalukat élik meg a mindennapokban – aminek nyilván megvan az oka az élettörténetükben.
Tommy Hellsten: Víziló a nappaliban című könyve arról szól, hogy milyen hatásai vannak annak, ha egy gyermek alkoholista szülő mellett nő fel, vagy valamilyen olyan jelenség van tartósan jelen a családban, amit nem tud a személyiségén belül feldolgozni. Például rendszeresen fizikai vagy szóbeli bántalmazás van a családban, esetleg egyik vagy mindkét szülő mentális problémákkal küzd – pl. depressziós – vagy személyiségzavara van, pl. nárcisztikus. Ezek a jelenségek olyan megterhelőek a gyermek számára, hogy nem tud velük mit kezdeni, ezért befagyasztja az érzéseit. Ezzel befagyasztódik az ő teljes gyermekisége: az ártatlansága, a tisztasága, a sérülékenysége, a játékossága… Erre szokták azt mondani, hogy „túl korán kellett felnőnie”. Valójában nem nő fel, hiszen nem rendelkezik a felnőtt tudásával, belátásával, tapasztalatával és bölcsességével. Csupán a benne élő gyermek fagy be, hibernálódik.
Az ilyen módon traumatizált, lefagyasztott belső gyermekhez felnőttként sincs hozzáférésünk. Azt vehetjük észre, hogy nem vagyunk kapcsolatban az érzéseinkkel. Azt sem tudjuk, mi zajlik bennünk. Csak éljük az életünket, robotpilóta üzemmódban, és sokszor vagyunk lehangoltak, energiahiányosak, magányosak, sikertelenek, elkeseredettek. Elutasíthatjuk a gyermeki tulajdonságokat: a sebezhetőséget, a gyengeséget, és ezzel együtt megfosztjuk magunkat a pozitívnak tartott gyermeki tulajdonságoktól is, mint a kíváncsiság, tisztaság, felfedezni vágyás, rácsodálkozás…
Hellsten azt írja a könyvében, hogy a gyermekiség nem egy életszakaszt jelöl, ami 18 éves korunkban lezárul, hanem sokkal inkább egy lelkület, egy belső hangoltság, amit jó, ha életünk végéig meg tudunk őrizni.
Akiknek traumatikus volt a gyermekkoruk, mert volt egy „víziló a nappaliban” – tehát tartósan jelen volt egy olyan jelenség, amivel nem tudtak mit kezdeni – a gyógyulás útja, ha közel mennek az elzárt, lefagyasztott érzéseikhez, és megértően, őszintén viszonyulnak a bennük élő gyermek fájdalmaihoz.
A gyermekiség nem gyerekesség, nem infantilizmus, hanem maga az elevenség, az élet esszenciája. Hiszen végső soron az egész élet egy játék, amiben eljátsszuk a szerepeinket. Akkor tudjuk jól játszani, ha ismerjük magunkat, bízunk magunkban és a világban, és megvan a bátorságunk, hogy belevessük magunkat a kihívásokba. Ebben segít az önismeret, és ezért szeretem a játékos módszereket: a szomatodrámát és a bábos állítást. Mert az életet modellezik, hiszen az élet maga is egy izgalmas játék.
